Kettős alapon tisztelek minden embert (azt is, aki nem méltó rá). Az egyik az, hogy ő is Isten csodálatos teremtménye. A másik az, hogy mindegyik embertársam tud valamit, amihez én nem értek.
Akinek olyan jól megy a dolga, hogy pénzért mindent megvehet magának, ami megvásárolható, azt az embert alapjában véve szánom, mert előbb-utóbb semminek sem tud örülni. Nem feltételezem, hogy te ilyen anyagi helyzetben volnál, inkább azt ajánlom neked: ha ismersz ilyen embert, tanácsold neki, keressen valakit, aki épphogy kijön a keresetéből és kicsi dolgoknak is tudna örülni, ha örülhetne, gyorsan szerezzen hát neki valamivel örömöt.
Győződjél meg róla: ha te szerzel másnak örömöt, az neked nagyobb örömöt okoz, mint annak, akinek adod. Kevés is elég hozzá...
Azt olvasom, hogy a pénzemberek agya a gyors haszonszerzésre jár rá. Nem tartozom a pénzemberek közé, így hát tapasztalat híján inkább elhiszem. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy az én agyam (és persze a te agyad is, kedves olvasó) arra van beállítva, hogy ugyan kinek lehetnék valamiképp hasznos?
Voltak az életemben időszakok, amikor olyan szigorú beosztással kellett élnünk, hogy nehezen tudtam pénzt adni családunkon kívüli célokra. De egy valamit mindig bőséggel és szívesen adtam annak, akinek éppen arra volt szüksége: türelmet és időt a meghallgatásra, megbeszélésre. Senkinek sem mondtam, jöjjön máskor, most nem érek rá (ha éppen nem istentiszteletre vagy temetésre harangoztak). A "ráérés" is szolgálat volt, nemcsak a prédikálás Ha igaz, hogy az idő pénz, akkor így kompenzáltam a lelkiismeretemet.
Dr. Imre Ernő
|