Egy 1989-ből való hangfelvétel került a kezembe. Azt nem tudom kideríteni róla, hogy Nagy Imre temetése előtt avagy után készült. De mindenesetre oly időben, mikor már szabadon lehetett szólni. Meghallgattam a felvételt, s rádöbbentem, hogy akkor "próféta" voltam, pedig bizonyára nem akartam az lenni. Csak az igazat akartam kiprédikálni magamból. Többek között ezt mondtam: "Valami rettenetes dolog kezd bemutatkozni. Az, hogy mióta ez a nép nem fél és mer beszélni, egyre jobban kezdi gyűlölni egyik magyar a másikat. Mintha a gyűlölködésre szabadulnánk fel!" Vagyis: minél markánsabban megfogalmazódnak a pártérdekek, annál nagyobb lesz a szívekben és elmékben a zsigeri erők hatalma. S mint lelkipásztor ezzel szemben mit ajánlhattam? Egyfelől azt, hogy e veszedelmet minél bátrabban nevezzük névben beszélgetéseink során, és hogy imádkozzon, aki tud. Akkor, 1989-ben inkább a nép széthúzásra való hajlamától féltem. Hogy aztán 16 év alatt a pártérdekek tényleg ketté tudták tépni az országot lelkét, erre nem gondoltam. Bár úgy mellékesen a kettészakítás gondolata felmerült szavaimban. Sajnos, túlságosan igazam lett. Mert negyven évig létező szocializmus még azt sem tette meg, hogy az előbbi korok álszent hazafiságát és antiszociális kegyességét radikálisan kiölte volna a lelkekből. Csak kárt tett, de hasznot alig hajtott. Előbb fáradt ki, mint ahogy kellett volna. Így aztán ez a posztkommunista világ nem volt más, mint beteljesedése a ma jövendölésnek, ami már tényleg nagy kánoni, mert Jeremiás prófétától való: "Halld meg, te föld: íme én bajt hozok erre a népre, gondolataik gyümölcsét!" (Jer. 6,19) Vagyis a történelem urának nincs velünk semmi különösebb dolga, mint az, hogy hagyja beérni mindazokat a gondolatokat, féligazságokat, uszító rágalmazásokat, melyek a rossz értelemben vett liberalizmus gyümölcsei. Egész rövidre fogva a lényeget: gyűlölségeink eladósítottak minket, s most ráz a hideg bennünket, hogy mennyi kamatot kell fizetnünk. Úgy is mondhatnánk: egy tartós istenkísértés állapotában éltünk. Valamiféle vakságban, mely még nagy történelmi tényeket sem képes észrevenni. Még ma is tartja magát az a vakság, mely nem engedi látni például, hogy mikor kivégezték Nagy Imrét, akkor nem egy kommunista felett mondták ki a halálos ítéletet, hanem egy olyan magyar ember felett, aki szívében így győzte le a létező kommunizmust: "Nem kérek kegyelmet!" Ennél nagyobb csapást erre a zsarnoki rendszerre senki sem adhatott volna. Majd ha ennek a "nem kérek kegyelmet"-nek a fénye felragyog a társadalom egészének a lelkében, akkor fog befejeződni a felszabadulás, mely egyben a gyűlölködés halálát is fogja jelenteni. Akkor lesz vége a magyar nép istenkísértésének. Ezt a szerencsés véget 1956 ötvenedik évfordulója hátha meghozza! Próbáljunk reménykedni! Vági László

<<< Vissza