Cseuz László

Kerékpárral az Olimpiákra - Szentesről

 A fotóalbumhoz kattintson IDE!                                                                                               Vissza a nyitóoldalra

2. Atlanta (1996. július 1. - augusztus 12.)

TARTALOM

     ELŐKÉSZÜLETEK

        A Csongrád Megyei Délvilág tudósításai az útról 

        1. Dombok, hegyek, utak, mérföldek

        2. Kalandjaim amerikai rendőrökkel

        3. Étkezések, szállások

        4. Három nap Atlantában 

        5. Negyvenhárom nap egyedül

        6. Újra itthon, fogadás 

        7. Az útvonal

Előkészületek

Amikor a leányommal fáradtan, lefogyva 5198 km után megérkeztünk Barcelonából Szentesre, természetesnek tartottam azt az újságírói kérdést, hogy .....és négy év múlva? Válaszunk azonnal igen volt, tehát négy év múlva Olimpia Atlantában, ahol ott kell lennünk!  Úgy éreztem, hogy döntésemet semmi és senki nem változtathatja meg. A következő években mindig kitaláltam valamit, amit a felkészülés egy-egy állomásának tartottam. 1993-ban körbetekertem az országot az alábbi útvonalon:

Szentes - Makó - Battonya - Gyula - Berettyóújfalu - Debrecen - Kisvárda - Sárospatak - Miskolc - Ózd

 - Balassagyarmat - Esztergom - Győr - Mosonmagyaróvár - Sopron - Szombathely - Lenti - Nagykanizsa

 - Barcs - Mohács - Szeged - Szentes.

 
Az út 6,5 napig tartott és 1690 km-t tettem meg. A napi átlag 241 km volt. 

                                A térképek teljes méretű változataihoz katt a képekre! 

Egy hét múlva résztvettem egy 100 órás kerékpározáson Egerben, itt 1240 km-t tudtam teljesíteni. Cintia ekkor Németországban tanult, így nem tudott velem tartani. 

1994-ben, mint gimnáziumi osztályfőnök 11 nap alatt 35 tanítványomat kerestem fel kerékpárral.

Az 1912 km-es túra útvonala:

 Szentes - Szolnok - Tiszaújváros - Szerencs - Karcag - Szentpéterszeg
 - Nagyszénás - Békéscsaba - Szeged- Temerin (Jugoszlávia) - Kecel - Perkáta - Mencshely - Szentendre - Hódmezővásárhely - Szentes

1995-ben Cintia svájci túrára hívott. Meg akarta mutatni azt az országot, ahol három évig dolgozott és tanult. Két hét alatt 2981 km-t bicikliztünk. A napi átlag: 207 km. Az egyik nap 305 km volt a táv.

 Az útvonal:  Szentes - Ausztria - Szlovénia - Ausztria - Olaszország - Svájc - Németország -  Ausztria - Szentes
 

1996 elején megkezdődtek a szervezői munkák az atlantai úthoz. Cintia eldöntötte, hogy most nem tart velem. Ennek érthető magyarázata volt. Még mindig Svájcban volt, ahol egy klub segítségével komolyan készült az országos triatlon bajnokságra (a középtávú bajnokságon 2. lett), másrészt pedig nagyon hiányoztak a szentesi és triatlonos barátok.

A szentesi Metafor és a hódmezővásárhelyi Warion Kft. betartva 4 évvel ezelőtti ígéretét, most is vállalták a fő támogatói szerepet. Ugyanakkor mások is hozzájárultak az út sikeréhez.

Természetesen Cintia is résztvett a szervezői munkában. Ő tervezte meg az útvonalat az amerikai földrészen a megvásárolt térkép segítségével. Sajnos nem jelölték meg, hogy a távolságokat mérföldben kell értenünk. Emiatt Amerikában volt egy kis gondom...

Számomra fontos volt, hogy csak ott üljek repülőre, ahol feltétlenül szükséges. Mivel a Párizs-New York járatot kellett választanom, a tengerparti Dunkerque érintésével akartam megérkezni a francia fővárosba.

A téli időszakban is komolyan edzettem. Hetente többször voltam úszni, otthon pedig "görgőztem". Sajnos a futást jelentősen csökkenteni kellett, mert gyakran volt izomszakadásom. Szerencsére ez sem az úszást, sem a kerékpározást nem gátolta. Tavasztól kezdve mind több időt töltöttem a szabadban, a kerékpár nyergében. A távokat fokozatosan növeltem. Az indulás előtti hetekben hétköznap 5o - 70 km-t, a hétvégeken 100 - 200 km-t edzettem, egyre nagyobb intenzitással. Úgy éreztem, hogy a felkészülésem megfelelő volt, az anyagiak a támogatók jóvoltából rendelkezésemre álltak, a kerékpár is felkészült a nagy útra. Irány Amerika - Atlanta, az Olimpia!

Az út fő támogatói:
Metafor Kft. (Szentes)
Warion Kft. (Hódmezővásárhely)
Vida Mihály és neje, Erika (Atlanta - Acwort)

További támogatók: Média-6 rádió és Hód Kvint Kft. 
Alto BT. (Vecsés) 
Polgármesteri Hivatal
Böbe Foto
Mátéffy Jenő és neje, Frohmut (Hanau - Németország)
Becsák Zoltán (New York)
Feld Géza és neje (New York - Farmingdale)
Gaál László és neje, Edit (Erlangen - Németország)
dr. Molnár Gyula
Fenyvesi Sándor, Aranyosi Zsolt és Lakos Géza (Németország)
dr. Tóth Gyula
dr. Talliánné Bodó Gabriella
Komjáti Magdolna
Pintér Zoltán
Horváth Ferenc és Ágnes (Szekszárd)
Csonka József és neje, Valéria (Lawrenceville - USA)

Vissza

A CSONGRÁD MEGYEI DÉLVILÁG TUDÓSÍTÁSAI A TELEFONOS BEJELENTKEZÉSEM ALAPJÁN:

Cseuz László nagy kalandja

 Köln "bevétele" előtt - - 1996.július 10.   

A szentesi sportcsarnok újonnan kinevezett igazgatója, Cseuz László gondolt - még hónapokkal ezelőtt - egy merészet. Kitalálta, ő bizony, ha törik, ha szakad elkerékpározik - Barcelona után négy évvel - egészen Atlantáig, a napokon belül megkezdődő ötkarikás olimpiai játékok helyszínére. Indulása óta eltelt egy hét, izgatottan vártuk már az előre megbeszélt jelentkezését. És a telefon egyszer csak megcsörrent. Kíváncsiak voltunk a "Tanár úr" első beszámolójára.

- "Július 1-jén indultam el, jó hangulatban tekertem. Mórnál szálltam meg először, 221 kilométer után. Másnap Bécs külvárosában vertem sátrat, 237 km volt a napi adag. Itt teljesen szétáztam, vizes sátorban és hálózsákban töltöttem az éjszakát. Mivel nem aludtam rendesen, s elég komoly hegyekkel kellett megküzdenem, 155 km után Stenbergben egy kamionparkolóban éjszakáztam. Napközben mindent megszárítottam. A negyedik napon a Duna közelében tekertem, de többször kellett a hegyre is mennem. Ideális kerékpáros időben, 218 km után Straubing előtt egy kis falu közepén sátoroztam. Az ötödik napon Nürnberg előtt tévedtem el először komolyabban. Körülbelül 10 km-t tekertem az erdei utakon, mire megtaláltam a helyes irányt, a vihar pedig engem. Hatalmas eső és szél ellen fedett helyre menekültem. 204 kilométer után értem unokabátyámékhoz, Gaál Laciékhoz Erlangenbe. Itt túlléptem az ezres határt. Mivel felettébb jól haladtam, a következő napra tervezett adagot két részre osztottam. Csak délután indultam el, 73 km megtétele után Kitzingenben, egy iskolaudvarban aludtam. A hetedik napok Mátéffy Jenő bácsihoz, családom barátjához Hanauba, már a kora délutáni órákban megérkeztem. Itt 1241 km-t mutatott az órám. Az eső jelenleg esik, de egy üléscsere után elindultam Köln irányába. Egyébként üdvözletem mindenkinek" - fejezte be első élménybeszámolóját Cseuz László.

Cseuz László nagy kalandja 

A barátságos Amerikában - - 1996.július 18. 

A "Tanár úr" első bejelentkezése óta újabb egy hét telt el. Akkor még Köln felé haladt, most már az Újvilág útjain teker.

-"A múltkori jelentkezésem után még két napot töltöttem Németországban. Végig kemény hegyi szakaszokkal, rossz idővel, jelentős ellenszéllel találkoztam. A tizedik napon "átrohantam" Hollandián, ez csak 35 km volt. A kerékpárutakért érdemes volt Belgiumba is mennem, mindenütt nagyon szépen kiépítették. A következő napon megérkeztem Dunkerqbe, de tengert csak másnap, Calaisnál láttam. A hatalmas víz eltűnt a szemem elől, mert Dieppe-ig az út mindig felfelé vitt a hegyek közé. Különösen nehéz szakasz volt ez, az ellenszél alaposan "kikezdett velem". A 13. napon túlléptem a 2000 kilométert. Nagyon korán elindultam Rouen és Párizs felé. Éjjel értem a fővárosba, de nem találtam meg a belvárost. Reggelig bicikliztem, mire megpillantottam a repülőtéri buszt. A párizsiak nagyon rendesek voltak. Mint első utazót szinte kézen fogva vezettek mindenhol. A repülőút kellemes volt. New Yorkban a volt szentesi Becsák Zoli fogadott, s autózott velem 2-3 órát a városban. Másnap már reggel 5 órakor kivitt a városból és elindulhattam Philadelphia felé. Ahogy kirakott és elkocsizott mellőlem, végtelenül elhagyatottnak éreztem magam ebben a hatalmas országban. De később, ahogy a kilométerek teltek, egyre kellemesebb benyomásokat gyűjtöttem az országról: az emberek nagyon barátságosak, éjszakát például egy benzinkutas fiú és családja lakásán töltöttem, ahol fürödhettem, enni adtak, mostam és egy nagyon jót éjszakáztam. Túl vagyok már a 2500. km-en. A legtöbb, amit megtettem: 257 kilométer volt. Most indulok tovább Washington felé - mondta el szinte egyszuszra a "magányos vándor".

Cseuz Atlantában - - 1996.július 24. 

Ismét jelentkezett Cseuz László, a nagy szentesi bringás az óriási vállalkozásának céljából.

-"Július 22-én, a tervezett időben megérkeztem. Nagyon izgalmas út volt, hiszen a 2. napon jöttem rá, hogy a Magyarországon vásárolt térképen mérföldeket jelölnek, tehát jóval többet kell tekernem Amerikában ezer km-nél. 

Az emlegetett síkság sem igaz ezen a vidéken, mert Philadelphiától Atlantáig összefüggő sík területtel nem találkoztam. A hőség napról napra vált elviselhetetlenebbé. Az amerikai földrészen 1495 km-t bicikliztem, s ez eddig összesen 3924. A napi átlagon 196 km lett. Eldőlt, hogy 26-án reggel hagyom el Atlantát, s augusztus 4-én repülök vissza New Yorkból Párizsba, de augusztus 15-én, ahogy terveztem, Szentesen leszek.

Jelenleg Vida Mihály és felesége (volt szekszárdiak) vendégszeretetét élvezem, Atlantától 30 mérföldre, Acwort városkában. Innen látogatok be az Olimpia helyszínére."

Búcsú New Yorktól - - 1996.augusztus 03. 

Tegnap utolsó amerikai tudósítását adta Cseuz László, szentesi tanár. A nagy vállalkozó tegnap elhagyta az amerikai földrészt.

-"New Yorkból, a vendéglátó Feld Géza farmingdalei otthonából jelentkezem. A házigazdámról annyit, hogy ő az USA 2. legjobb futója a 60 év felettiek kategóriájában.

Bár azt mondtam, nem lehetek olyan őrölt, hogy visszafelé is vállaljam a nyolcnapos erőltetett menetet, ami eléggé megviselt. Úgy látszik, a háromnapos pihenő elég volt arra, hogy még bolondabb legyek.
A távot visszafelé hét nap alatt legyűrtem, így elérem az eredetileg tervezett repülőjáratot. Ez azt jelenti, hogy New Yorkból ma, aug. 2-án, az eredeti tervek szerint vágok neki a hazafelé vezető útnak.

Egy kis statisztikával is szolgálhatok: Amerikában 2986 km-t bicikliztem, ami 199 kilométeres napi átlagot jelentett. Jelenleg 5415 km-nél tartok.

Akik már jártak New York környékén, azt mondták, hogy nem létezik megközelíteni a város központját New Jerseyn keresztül. Ez nekem egy újabb kihívást jelentett. Nagyon fárasztó volt a 6-8 pályás út szélén biztonságosan haladni, mindenre figyelni, de jól döntöttem. Átbiciklizni a George Washington-hídon, majd végighaladni a Broadway-n az út egyik legnagyobb élménye volt. Azt mondták, hogy a bejövetelem sikere szinte csoda. Én mindenesetre nagy megkönnyebüléssel és megelégedettséggel értem el a 177. utcából az 53.-ig, ahol Feld Géza fogadott. Visszafelé kedvezőbb terep és szélviszonyok között jöhettem és a meleg sem volt olyan elviselhetetlen. Volt olyan nap, hogy többször megáztam. Valószínű, hogy a repülőút utáni napot az átállás miatt pihenéssel töltöm valahol Párizs környékén, majd utána minél hamarabb szeretnék hazaérni. Már nagyon hiányzik Szentes."

Cseuz ma Szentesen lesz - - 1996.augusztus 12. 

Cseuz László, aki kerékpáron utazott az atlantai olimpiára, már útban van hazafelé. Tegnap már itthonról jelentkezett.

 -" Az ígért pihenőt, a repülőút után, Párizsban nem tartottam meg, hanem elindultam azonnal hazafelé. Igaz, aznap csak 127 km-t tekertem, de mivel Párizsból csak kora délután jöttem el, ez így nem volt rossz eredmény. Ettől kezdve viszont - egy kivétellel, amikor egész nap esett az eső - mindig 200 km felett teljesítettem. A legtöbbet augusztus 9-én, akkor 252 km-t kerekeztem.

- Szombaton este fél 6 órakor Hegyeshalomnál átléptem a magyar határt, előtte nem sokkal a 7000 km-t...

- Az első magyar éjszakát a győri stadion vendégszobájában töltöttem, vasárnap este Pesten leszek, hétfőn pedig pontosan 18 órakor érkezem haza Szentesre. Csodálatos volt az út, de nem volt könnyű túlélni. Kb. 7400-el zárok Szentesen, így a napi átlagom 194 km volt."

Vissza

      É L M É N Y E I M

1. Dombok, hegyek, utak, mérföldek

Július 1-jén kerékpárral indultam el Atlantába, az Olimpia városába, hogy 43 nappal később - augusztus 12-én - 7378 km megtétele után hazaérkezhessek szeretett városomba, Szentesre.
Amikor leányom, Cintiával indulás előtt elképzeltük az útvonalamat, fontos szempont volt, hogy elkerüljem a jelentősebb hegyeket, mert úgy sokkal pontosabban lehet a terveket megvalósítani. A magyarországi szakasz nem hozott meglepetést, de reméltem, hogy Ausztriában a dunai kerékpárút a vízparton halad. Reményeim ellenére nem tudtam kikerülni a hegyvidéket. A hegymászás nehézségeit ellensúlyozta, hogy sokszor hangulatos erdei utakon és árnyékban haladhattam. Az egész európai szakasz sokkal nehezebb volt a vártnál, különösen Németország okozott sok gondot, ahol a hegyeken, a szélen és az esőn kívül a hideg is megviselt.

Csak Belgiumban és Dunkerque (Franciaország) előtt tudtam megfelelően haladni, de a széllel itt is küszködni kellett.

Az eredeti tervem szerint Dunkerque-től mentem volna Párizs felé, de mivel a térkép Dieppe-ig tengerparti utat jelölt, vállaltam a közel 200 km-es ráadást. Vesztemre. Calais után a tenger eltűnt, és Dieppe-ig vissza sem tért, az út a hegyekben vezetett. Rouen és Párizs között a Szajna melletti utat választottam, de a folyót alig láttam, hegyekből viszont éppen eleget.
A triatlonos kormányomat ezért alig tudtam használni, pedig azzal kényelmesebb kerékpározni, és széllel szemben könnyebben haladhatok. A szinte állandó kapaszkodás a kormányba azt eredményezte, hogy mindkét kezem elzsibbadt. Végig nem tudtam rendesen fogni, olvashatóan levelet írni. Nehéz volt a tenyeremből inni, mosakodni. Nem tudtam összezárni az ujjaimat, ezért kifolyt a víz. A zsibbadás hazaérkezésem után is hetekig tartott.

Párizsba késő este érkeztem. A tájékoztató táblák hiánya miatt nem találtam meg a belvárost. Több órán keresztül bolyongtam a francia éjszakában. Egy hosszú egyenes utat választottam, remélve, hogy célhoz érek. Kiderült, hogy nem az erkölcs útján vagyok, ugyanis a könnyűvérű menyecskék üzleti tárgyalása folyt ezen a szakaszon. Most éreztem életemben először, hogy a nőktől is lehet nagyon félni. Szerencsémre lelki és testi sérülések nélkül hagyhattam el ezt a hírhedt utat. Az éjszakai kalandtúra után reggel 6 órakor találtam meg a repülőtérre szállító autóbuszt.

Előzetes ismereteim alapján biztos voltam abban, hogy Amerikában az Atlanta előtti szakasz kivételével (az Appalache- hegység miatt) sík terepen haladhatok. Ez csak Philadelphiáig volt igaz. Nagy hegyek valóban nem voltak, de az utak végig hullámoztak - akadályozva a gyors haladást.
Az amerikai filmek alapján ismerőseim, rokonaim féltettek a kietlen, kopár, lakatlan területektől. Ezzel szemben sokszor erdőben vagy erdő mellett haladhattam. Egymást érték a kisebb és nagyobb települések. A lüktető amerikai élet végig érezhető volt.

Amerikában legtöbbször a 4, 6, 8, néha 12 pályás út szélén kerékpároztam, de nem az autópályán. Ha volt leállósáv, azt egyedül használhattam, ezért az autóktól nem kellett félnem. Ellenben a sok szemét (alkatrészek, gumiabroncsok, üvegdarabok) miatt nagyon kellett figyelni. A sokpályás utakon gondot okoztak a ki- és bejáratok. Csúcsforgalomban néha percekig vártam, míg utamat folytathattam, vagy ha a bal oldalon több sávon keresztül kellett kihajtanom.

Az utak számozása, jelölése szinte tökéletes Amerikában. Nemcsak a számozás igazít útba, de azt is lehet tudni, hogy az út észak, kelet, nyugat vagy dél felé halad. Így elsősorban visszafelé különösebb eltévedés nélkül haladhattam keresztül a legnagyobb városokon is.

Általában nem volt leállósáv. Az út szélére festett vonalon kellett haladnom sokszor úgy, több órán át is, hogy az út forgalma a csongrádi átlag (Szentes szomszéd városa) tízszerese. Különösen az amerikai szakasz elején éreztem azt, hogy csak a csoda segítségével jutok el Atlantáig. Egy pillanatnyi figyelmetlenség akár az autósok, akár az én részemről végzetes lehetett volna. Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy feladjam. Ezt az utat a várható és váratlan veszélyekkel együtt vállaltam. Az utat életveszélyesnek tartom ma is, de nem kerültem nehéz helyzetbe. Az amerikaiak vigyáztak rám! 

Én úgy gondolom, hogy Magyarországon többnyire fegyelmezetten kerékpározom. Ott úgy kellett haladnom, mintha soha nem lenne elsőbbségem. Mindent megtettem azért, hogy ne gátoljam mások közlekedését. Furcsa volt, hogy Amerikában alig találkoztam biciklissel. Szokatlan figura lehettem a többpályás utakon, mégis csak egyetlen autós háborodott fel a jelenlétemen.

Terveim szerint Amerikában csak 130-150 km-t tettem volna meg naponta, hogy lássak is valamit, ami szép, érdekes, különleges. Sajnos a második napon jöttem rá, hogy itt a távolságokat mérföldben számolják, így ezer km-rel többet kell teljesítenem. Néhány óráig /talán egy napig/ végtelenül elkeseredett voltam a saját butaságom miatt, de eldöntöttem, hogy ennek a kihívásnak is eleget kell tennem. Ettől kezdve nem lehetett egyetlen elpazarolt percem sem. Az étkezést, a tisztálkodást, a mosást és egyebeket is szűk keretekbe kellett szorítani. A napi 200 km (vagy sokszor több) hegyeken, dombokon keresztül, széllel szemben, esőben, viharban csak nagyon fegyelmezett időbeosztással volt teljesíthető.

 Kb. 300 km-re voltam Atlantától, amikor az egyik benzinkútnál egy kisteherautó vezetője rá akart beszélni, hogy ne kínlódjak, hanem pakoljuk fel a biciklit az autójára, ő úgyis Atlantába igyekszik. Nehezen törődött bele, hogy erre nem voltam hajlandó. Indulásom után néhány km-rel utolért és újra erősködött. Fáradozása természetesen most is hiábavaló volt. Hogy segíteni tudjon valamivel, adott 10 dollárt és elköszönt.

Az egyik jelzőlámpánál a mellettem lévő sávban állt egy autó, vezetője egy középkorú hölgy volt. Rám mosolygott és intett, hogy menjek oda hozzá. Nem értettem miért! Meglepődtem, mert átnyújtott 5 dollárt és jó utat kívánt. 

Legtöbbször a boltok és benzinkutak előtt a küszöbön étkeztem. Egy odaérkező fiatal hölgy hozzám lépett és átadott szintén 5 dollárt. Még tiltakozni sem volt időm, mert elment.

Európába visszatérve már elsősorban a honvágy hajtott, minél előbb Szentesre akartam érni. A terep és az időjárás viszontagságaival továbbra is meg kellett küzdeni, de hazafelé ez sokkal könnyebben elviselhető. Végül is a tervezettnél1178 km-rel többet teljesítve és 3 nappal korábban értem haza. A fogadtatás minden várakozásomat felülmúlta. Csodaszép ünneplés várt a város határánál, majd a lakásomnál is. Nagyon szépen köszönöm!

Vissza

2. Kalandjaim amerikai rendőrökkel

Az indulásom előtt sokat beszélgettem ismerőseimmel Amerikáról - a biztonságról, a várható veszélyekről, az időjárásról, közlekedésről, egyebekről. A legkomolyabb figyelmeztetés arról szólt, hogyan kell viselkednem, ha rendőrökkel találkozom, hiszen ők hihetetlenül kemények, a legkisebb gyanús mozdulatra is durván reagálnak, a fegyver könnyen előkerül. Gondolom, hogy elsősorban a filmekben látottak alapján általánosítottak. Nem vettem nagyon komolyan a figyelmeztetéseket, de azért fenntartásaim nekem is voltak. Mindenesetre kíváncsi izgalommal vártam az amerikai rendőrökkel való találkozásaimat.

Dél-Karolináig észre sem vettem, hogy Amerikában is vannak rendőrök. Láttam őket autóval közlekedni, de intézkedés közben csak néhány forgalomirányítót. Körülbelül 350 km-re voltam Atlantától, amikor a hátsó kerekem egyik küllője kitört. Reméltem, hogy ez nem okoz különösebb gondot. Sajnos rövid idő múlva kitört a második küllő, majd a harmadik is. Ilyen kerékpárral lehetetlenség messzire jutni, de vasárnap szerelőt találni nem egyszerű. Nehezen, de eljutottam Clintonba, ahol egy benzinkútnál elpanaszoltam gondomat a tulajdonosnak és leányának. Ők felhívták a rendőrőrsöt. Örömmel újságolták, hogy várnak és ha tudnak, segítenek. A benzinkúttól autóval bevezettek a rendőrségre, ahol a kerékpárom megtekintése után megmutatták a talált (vagy lopott) kerékpárok raktárát. Kaptam szerszámokat és közölték, hogy válasszam ki a megfelelő küllőket és szereljem át a kerékpáromba. Ilyen munkát még sohasem végeztem, de megbirkóztam a feladattal. Közben megkínáltak üdítővel és meleg ebéddel. A rendőrök őszintén örültek, hogy segíthettek. Úgy éreztem, hogy ezt teljesen természetesnek tartották. Barátságosan elköszöntek tőlem, és indultam tovább.

A szereléssel rengeteg időt veszítettem. Elhatároztam, hogy éjjel is fogok bicajozni. Már sötétedett, amikor megérkeztem Abbeville-be. Itt a rendőrségen kértem segítséget, mert nem tudtam telefonálni az atlantai vendéglátómnak, Vida Misinek, pedig ő már régóta várt tőlem híreket. Örömmel segítettek, a várva várt telefonkapcsolat létrejött. Mondtam és mutogattam,, hogy szeretnék éjjel is haladni, de nem ismerem a terepet és a kutyáktól is tartok. Sajnos a párizsi repülőtéren a gázspraymet elvették, amit a támadó kutyák ellen tartottam volna magamnál. Az egyik rendőr mosolyogva nyújtotta át a sajátját és jó utat, jó éjszakát kívánva elköszöntek tőlem.

Éjfélig jó hangulatban tekertem, de tudtam, hogy aludni kötelező. Ekkor értem egy benzinkúthoz, ahol a tulajdonos záráshoz készülődött. Nem volt kedvem sátrat verni, ezért, amikor a kút bezárt, kerékpáromat az üvegfalhoz támasztottam, elhelyezkedtem előtte a hálózsákomban és rövid idő múlva elaludtam. Hamarosan nagy zajra ébredtem. Felnéztem és láttam, hogy két rendőrautóból hárman ugrottak ki, inkább csodálkozva, mint mérgesen. Miután elmagyaráztam, hogy honnan jövök és hová megyek, megbeszélést tartottak. Szigorúnak akartak látszani, de észrevehető színjáték volt. A legkisebb, szőke rendőr láthatóan jót mulatott. Végül a fekete parancsnok közölte, hogy pakoljak össze, és kövessem őket. Elértük a városháza előtti teret, ahol elmagyarázta, hogy a sövény árnyékában nyugodtan alhatok. Kézfogás után elbúcsúztunk. Úgy gondolom, hogy azért költöztettek el, mert a kivilágított benzinkútnál féltettek az éjszakától.

A következő rendőrkalandomat már visszafelé éltem meg. Már hosszú ideje sötét volt, amikor nagy örömmel vettem észre egy tavat, mellette egy ideális sátorhelyet. Ez gazdátlannak tűnt, mert ápolatlan volt, bár közelében volt egy ház. Vacsora után aludni készülődtem, amikor egy autó állt meg a ház mellett. Kiszállt két leány, egy fiú, majd a vezető is, egy középkorú hölgy. Nem vettek észre, de én hozzáléptem, szépen köszöntem és engedélyt kértem, hogy az éjszakát a ház mellett tölthessem. Ő meg sem hallgatott, csak kiabált és morgott, majd mutatta, hogy takarodjak el. Nem esett jól, de megértettem. Összepakoltam, és éppen indulni akartam, amikor szirénázva megérkezett egy rendőrautó, amiből kiszállt egy nagy darab, durcás rendőr. Sikerült elmagyarázni, hogy mit keresek az éjszakában ezen a vidéken, valamint azt is, hogy tudomásul vettem a háziasszony tilalmát. Ekkor már nem rám, hanem az asszonyságra volt mérges, mert riasztották. A szótáram segítségével közölte, hogy kövessem, mert mutat egy olyan helyet, ahol nyugodt éjszakám lesz. Ő gondoskodik az éjszakai felügyeletről. Valóban jó éjszakám volt.

Atlantában is csak jó kedélyű, barátságos rendőrökkel találkoztam, bár lehet, hogy az Olimpiai Parkban történt robbantás után már nem voltak azok. De ekkor én már úton voltam hazafelé

Vissza

3. Étkezések, szállások

Ugyanúgy, mint négy évvel ezelőtt a barcelonai kerékpározás alkalmával, most is el kellett dönteni, hogy vagy megpróbálok komolyan figyelni az étkezésemre, vagy a biztonságom érdekében campingben állítom fel a sátramat, esetleg keresek kiadó szobát. A vártnál magasabb árak miatt mindkettőre nem lehetett lehetőségem. Természetesen az étkezés a fontosabb. A kényelmes, nyugodt szállás helyett számtalan lehetőség adódhat az - egyesek szerint veszélyes - vadcampingre, amivel sok pénzt spórolhatok meg, elsősorban az étkezésem javítására. A Metafor Kft. - az út támogatója - a tervezéskor felajánlotta a rendelkezésemre bocsátott összeget megemeli, de annak elfogadását már nem tartottam volna tisztességesnek. Rokonoktól, ismerősöktől egyébként is kaptam "póttámogatást", amivel együtt nem féltem az éhenhalástól. Persze arra soha nem gondoltam, hogy egyszer is étteremben ebédeljek vagy vacsorázzak.

Itthon vettem néhány zacskós levest, amit a gázfőzőmön elkészíthettem. Mivel három-négy személy részére is elegendő lett volna, kevés vízzel nagyon tartalmas ebédem volt néhány alkalommal. A legtöbb leves nemigen ízlett, de hát az egész úton nem érdekelt, hogy mi a kedvenc ételem. Azt ettem, ami olcsó és kapható volt. Igyekeztem változatosan enni, de az csak ritkán sikerült. Európában többször ettem raviolit, ezt már megismertem a barcelonai út idején. Csak melegíteni kellett, így sok időt ezzel nem veszítettem. Amerikában be kellett fejeznem a főzőcskét, mert a párizsi gépen biztonsági okokból elvették a gázfőzőmet. A benzinkutak boltjai határozták meg az étrendemet teljes mértékben. Gyakran előfordult, hogy nem kellett mindent kifizetnem, az egyik boltban ajándékpólót kaptam.

Sok napon keresztül szívesen ettem ribizli lekváros fánkot, ha egyáltalán volt kedvem enni. A meleg és a magas páratartalom miatt csak a folyadékot kívántam, de tudtam, hogy a hiányos táplálkozásnak komoly következményei lehettek volna. Atlantáig hét kilót fogytam. Többet nem adhattam le, mert nem volt miből. Visszafelé akkor is ennem kellett, ha nem voltam éhes vagy nem esett jól. Vettem néhány Powerbar energiaszeletet, ami valóban erőt adott, de csak nehezen tudtam megenni, mert olyan, mint az áztatott fűrészpor. Sokszor több mint 10 liter folyadékot ittam. Sajnos az igazán tartalmas italok nagyon drágák voltak, ezért "pancsokat" is meg kellett innom.

Itthon azt mondták, hogy Amerikában jó dolgom lesz, mert olcsón lehet enni. Én ezt nem vettem észre. Az állandó rohanás miatt nem tudtam megkeresni az áruházakat a nagyobb választékért vagy az olcsóbb árúért. A benzinkutaknál egy egyszerű reggeliért is fizettem négy-öt dollárt. Az út melletti zöldségesektől gyakran vettem banánt, paradicsomot, ezek nem kerültek sokba. A dinnye nagyon drága volt, de kétszer nem tudtam ellenállni a kísértésnek, megkóstoltam a sárga és a görögdinnyét is. A hazai finomabb!

Hazafelé Franciaországban, amikor már biztos voltam abban, hogy lesz elég pénzem Szentesig, egy McDonalds-ban vacsoráztam. Ezt a luxust nehéz volt elfogadni.

A magas árak mellett nem engedhettem meg magamnak, hogy a szállásért fizessek. Legtöbbször közvetlenül az út mellett sátoroztam a bokrok és fák takarásában, hogy senki ne vegyen észre, máskor a munkagépek telephelyén a gépek között. Aludtam kamionparkolóban, iskolaudvarban, egy cirkusz területén, sportpályán, benzinkútnál, nagy forgalmú út mellett.

Minden elalvás előtt volt bennem feszültség, de két olyan éjszaka volt, ami különösen izgalmasnak mondható. A második éjszakámat a Bécs melletti Hasselndorfban töltöttem egy elhagyott részen, épületek mögött. A sátorverés előtt több órán keresztül áztam, sajnos mindenem csupa vizes lett. Nem tudtam fedett helyen felállítani a sátramat, ezért az is beázott. A nagy esőben nem tudtam száraz ruhát felvenni, így vizesen feküdtem a vizes hálózsákba. A sátor egyes részeiben állt a víz. Nem tudtam aludni, mert akkor fáztam. Abban reménykedtem, hogy a testem melege megszárítja valamennyire a ruhámat. Hiába, mert reggel még mindig nedves voltam. Szerencsémre az eső elállt, kisütött a nap, így dél körül mindent meg tudtam szárítani. Másnap el kezdett fájni a derekam és a hátam. Féltem, hogy ezek az esős éjszaka következményei. Két nap múlva megnyugodhattam, mert minden fájdalom megszűnt. 

A másik izgalmas éjszakát már visszafelé éltem át egy francia kisvárosban. Az iskola sportpályájára mentem be, ahol fiatalok kosaraztak két felnőtt jelenlétében. Tőlük kértem és kaptam engedélyt a sátram felállításához. Örültem, hogy milyen jó és biztonságos helyem van. Amikor elaludtam, a fiatalok még játszottak. Nem sokáig örülhettem. Éjjel fél egykor egy motoros jelent meg. Megállt velem szemben kb. 10 méterre és rám világított. Úgy gondoltam, hogy csak a kíváncsiság vezette hozzám. Nem sokkal később újra megjelent, ismét megvilágított, - most hosszabban - és távozott. Ezt már nem értettem. Ezen az estén a városban disco volt, a zenét én is hallottam. Attól tartottam, hogy a haverjaival visszajön. Lehet, hogy nem bántanak, de teljesen lehetetlenné teszik az éjszakámat. Gyorsan összepakoltam, és a közelben egy benzinkútnál kerestem menedéket. A fiatal tulajdonos megértette az aggódásomat. Egy órát a kút mellett aludtam, amikor a fiú megszánt, és helyet biztosított a raktárban. Reggel 6 órára kértem ébresztőt.

A többi éjszakámat teljesen zavartalanul tölthettem. Egy kicsi izgalom mindig volt bennem, de örültem: a vadcamping nem került pénzbe.

 
Vissza

4.Három nap Atlantában 

Atlantába érkezésem napján nagyon meleg volt, magas a páratartalom, az ellenszéllel és a dombokkal is kínlódnom kellett. De boldogan vállaltam minden rosszat, hiszen ekkor már biztos voltam abban, hogy a tervezett időben megérkezem. Ahogy közeledtem az Olimpia városába, úgy szűnt meg a fáradtságom és erősödött bennem a megelégedettség és büszkeség. Nagyon szép ligeteken, parkokon haladtam keresztül. Itt sok futóval találkoztam, az út mellett mókusok sokasága hancúrozott.

Néhány km után hirtelen megjelentek előttem a felhőkarcolók, megérkeztem Atlanta központjába. Azonnal felhívtam a szentesi Média-6 rádiót és örömmel jelentettem be a jó hírt. Ezután Vida Misivel beszéltem, aki vállalta, hogy három napig gondoskodik rólam. Ők Acworth-ban laknak, Atlantától 30 mérföldre, északra. A 41-es úton elindultam hozzájuk, Misi autóval jött elém. 25-30 km-t haladhattam - már sötétben - amikor megpillantottam. Nagyszerű érzés volt újra ismerőst látni, magyarul beszélgetni valakivel. Bepakoltunk mindent az autóba és robogtunk Acworth felé.

Erikát, Misi feleségét nem ismertem, de mint régi barátot köszöntött. Jó érzés volt. Három napig kényeztettek, mindent megtettek azért, hogy ottlétem után megerősödve engedjenek utamra. Egy pillanatig sem éreztem, hogy a jelenlétem terhes lett volna. Náluk volt vendégségben a szekszárdi Horváth Feri és Ági. Nekik szintén sokat köszönhetek.

Az első nap Erikával az Olimpiai Parkot látogattuk meg.

Egy tágas pavilonban árulták az olimpiai emléktárgyakat. Sok apróságot vásároltam rokonoknak, ismerősöknek, amit postán feladtunk. Sajnos a csomag csak novemberben érkezett meg. A Parkban sok ezer ember nyüzsgött. A kivetítő vásznon láthattuk a sporteseményeket, több helyszínen zenekarok játszottak. A szökőkútnál ruhástól lehetett fürödni. Látványosság, jókedv, vidámság volt mindenhol. Nehéz elképzelni, hogy itt elindulásom után néhány nappal bombát robbantottak. Este megtudtuk, hogy Misi szerzett belépőket a következő napi karddöntőre. Sajnos a magyarok simán elvesztették az oroszok elleni mérkőzést, de örültem, hogy jelen lehettem. Találkoztam a vízilabdásokkal, kézilabdázó hölgyekkel, csapatvezetőkkel és természetesen sok vívóval. Az előcsarnokban néhány percig beszélgettünk Kuncze Gábor miniszter úrral és feleségével. Éjszakai programként megírtam csaknem 60 képeslapot. Horváth Feri megkereste a Telesportot és elmesélte, hogy jelen van egy "őrült" kerékpáros. Megbeszélt egy riportot Kaplár Józseffel, de végül Gulyás Lászlóval beszélgettem a vívócsarnok előtt. Az MTV tudósítás végén Kaplár egy ajándékórát ígért nekem, amit csak novemberben kaptam meg. Sajnos nem járt!

Az utolsó estét Lawrenceville-ben töltöttük, ahol Csonka József és Valéria asszony látott vendégül bennünket. Itt találkoztam a Mariettában élő Farkas Gáborral és Ágnessel. Jó volt velük! Másnap korán reggel innen indultam el New York felé.
Elbúcsúztam Atlantától, ahol csak 3 napot töltöttem, de elfelejteni sokáig nem fogom. 

Vissza

5. Negyvenhárom nap egyedül

Sokan csodálkoztak, hogy nem keresek társat, el merek indulni egyedül Amerikába egy ilyen hosszú útra. Utólag is úgy érzem, hogy a lányomon kívül nem tudtam volna mást elviselni magam mellett 43 napon át, de a társamnak is nagyon nehéz lett volna velem. Az út előtt féltem a magánytól, de közben csak ritkán jutott eszembe, hogy mennyire egyedül vagyok. Igaz, ezért nagyon sokat köszönhetek a Média-6 rádiónak, mert vállalták a mindennapos telefonos bejelentkezésem költségeit. De jó volt beszélni anyukámmal, a leányommal és a kedvesemmel, akiknek szintén gyakran telefonáltam.

Egy ilyen hosszú útra vagy társakkal indulnak el, vagy gondoskodnak kísérőről. Én nem tudnám elképzelni, hogy autó kísérjen, cipeljék a felszerelésemet, az ennivalómat, az alkatrészeket, hogy orvos és szerelő üljön az autóban. Nekem kell az izgalom, kell, hogy legyenek váratlan események, feladatok. Az amerikai utamon ezekben nem volt hiány. Sikerült leküzdenem a nehézségeket, és épségben hazaértem. Bár lehet, hogy ez nagyképűségnek tűnik, én büszke vagyok a teljesítményemre. Soha nem tudtam előre, hogy hol alszom, mit eszem-iszom, milyenek lesznek a terepviszonyok és az emberek, akikkel találkozom. Többször áztam, fáztam vagy a hőségtől, a széltől szenvedtem, de ez így volt szép.

Vissza

6. Újra itthon, fogadás 

Mindennél szebb az volt, ahogyan a város fogadott hazaérkezésemkor. Gátér előtt a szentesi triatlonisták vártak rám, Csongrádon Bocskai Pista, a Sportközpont vezetője, aki autóval magával hozta édesanyámat. A Szentes táblánál több mint ötvenen fogadtak, a lakásomnál több százan. Felejthetetlen volt és megható. 

A városi fúvószenekar Mihály Béla vezetésével eljátszotta tiszteletemre a "nyolcadik" olimpiai himnuszt. Ismerősök és idegenek köszöntöttek és gratuláltak, köztük Szirbik Imre,
a város polgármestere is.

A volt osztályomból 100-200 km-ről is eljöttek, hogy találkozzanak velem. Minden megjelentnek köszönöm a szép ünnepet. Köszönettel tartozom azoknak is, akik nem voltak jelen, de figyelemmel kísérték utamat a rádión keresztül, izgultak értem, vagy a megérkezésem utáni hetekben gratuláltak a teljesítményemhez.

Hálás vagyok mindazoknak, akik ehhez a nagyon nehéz, mindamellett sok örömet hozó úthoz hozzásegítettek: elsősorban a szentesi Metafor Kft-nek, hogy megteremtették az út anyagi fedezetének jelentős részét; a hódmezővásárhelyi Warion Kft-nek, akik biztosították számomra a Gepida
kerékpárt; a Média-6 rádiónak és a Hód Kvint Kft-nek, hogy egész hosszú utamon érezhettem Szentes és a szentesiek közelségét; a polgármesteri hivatalnak, hogy a sátrat biztosították.
Köszönöm a Böbe Fotónak a filmeket, Lantos Balázsnak a kazettákat, Komjáti Magdinak az elemeket, dr. Tóth Gyulának a szótárgépet, dr. Talliánné Bodó Gabriellának a szemüveget, Pintér Zoltánnak a zoknikat, a vecsési Alto Bt-nek a kerékpáros táskákat, dr. Molnár Gyulának pedig az utazás orvosi hátterét.

Köszönöm sógoraim, unokatestvéreim, nagynéném, a Németországban élő Fenyvesi Sándor, Aranyosi Zsolt és Lakos Géza anyagi hozzájárulását, unokabátyám és felesége erlangeni istápolását, a hanaui Mátéffy Jenő és felesége vendégszeretetét, a New Yorkban fogadó Becsák Zoltán mindenre kiterjedő figyelmét, az atlantai Vida Mihályék három napos gondviselését, Horváth Ferenc és Ágnes segítségét, Lawrenceville-i Csonka József és neje gondoskodását, a New York-i, illetve Farmingdale-i Feld Gézáék segítségét, akik az utolsó amerikai napomat széppé tették. 
Köszönöm anyukám másfél hónapos kitartását, Cintia lányomnak, hogy végig bíztatott és bízott bennem.
Tehát köszönet jár mindenkinek, aki utamat végigszurkolta, aki lélekben mellettem volt, és köszönet jár azoknak is, akik ellenezték az utat, mert ők tették akaratomat még erősebbé, általuk lettem makacsabb, hogy a tervemet megvalósítsam.
Még egyszer mindenkinek köszönök mindent! 

Vissza

AZ ÚTVONAL

július 23, 24, 25. - OLIMPIA

A VISSZATÉRÉS

A napi átlag: 194 km

Huszonháromszor kerékpároztam egy nap 200 km felett
Európában a legtöbb: 278 km
Amerikában a legtöbb: 245 km
Az összes km Európában: 4392, Amerikában 2986
Naponta az 50 km-t leghamarabb 8.58-kor, a 100 km-t 12.15-kor,
a 150 km-t 14.55-kor, míg a 200 km-t 17.58-kor értem el.

Városi hetilapunkban (Szentesi Élet) 1996. 08. 17-án megjelent cikk:

 Keserű Imre: A nyolcadik atlantai himnusz   

Vissza az elejére