Cseuz László

Kerékpárral az Olimpiákra - Szentesről

   Városi hetilapunkban (Szentesi Élet) 1996. 08. 17-án megjelent cikk:

      A nyolcadik atlantai himnusz

Lehettünk ott Cseuz Laci megérkezésekor vagy két-háromszázan, akik hitem szerint ugyanazt éreztük: hogy ez a himnusz ér annyit, mint az atlantai hét; a sportember, akinek a tiszteletére eljátsszák, legalább annyira megérdemli, mint akinek aranyérmet is akasztottak a nyakába.

Meg aztán ennek a sportembernek valóban csak a dicsőség a jutalma, ha valaki, ő aztán megfelel a legkényesebb olimpiai előírásoknak is. Hogy patetikusan fogalmazzak: Atlanta egyik hőse sem testesíti meg számomra úgy a sport gondolatát, mint ez az egyébként hozzánk annyira hasonló, közülünk való férfi. Hogy a sport nem eszköz, hogy megéljünk, pláne meggazdagodjunk belőle, hanem kihívás, hogy elérjük a célt, amit kitűzünk magunk elé.

Nem a közönség elismeréséért hajt - bár a több százas tömeg vastapsa jólesik neki. Nem az ellenfeleket akarja mindenáron legyőzni - bár nyilvánvalóan örül, ha egy versenyben elöl végez. Egyetlen embernek akar megfelelni igazából: önmagának. Egy társaságban valaki megkérdezte: miért nem stoppol, senki nem tudná meg. Mi ismerősök azt válaszoltuk: mert nem Atlantába akar elérni. Hát akkor mit akar? - tamáskodott az illető.

— Teljesíteni a feladatot. A modern pszichológia úgy fogalmaz: belülről vezérelt, öntörvényű ember. Ne féljünk a nagy szavaktól: hős. De közben, újra mondom, közülünk való. Olyannyira, hogy velem speciel évekig szemben ült a tanáriban. Nem könnyű ember. De aki többet vár a kollégáitól, mint hogy nyugton hagyják, annak nem is olyan nehéz vele. Pedagógusi mivoltáról csak annyit: öten az osztályából 30-60-100 kilométert utaztak, kollégiumi szobát fizettek, hogy kifeszíthessék a ragasztópapírból kreált célszalagot, átpingálhassák a Szentes táblát, a nyakába boruljanak osztályfőnöküknek.

- Azt hogy emésztetted meg, amikor a kilométerről kiderült, hogy mérföld, hogy másfélszer annyit kell menned Amerikában... szóval hogy... azért ez mégiscsak...

- Arra gondolsz, hogy lehettem ilyen hülye? Hát igen. Ha ráfogtam volna, ha ráfoghattam volna valaki másra, sokkal nehezebb lett volna. Így azt mondtam magamnak: te voltál a marha, megérdemelted.

- Olyan nem volt, hogy nincs tovább?

- Nem. Nem. Az benne volt a kalapban: nem biztos, hogy visszajövök. Az emberrel bármi történhet. Cintia meg is döbbent, amikor erről beszéltem neki. Az óceán túlpartján még fokozottabb volt a magány érzet. De Cintiával sokkal jobban féltem volna.

- Cintia, mikor volt nehezebb? Négy éve vagy most?

- Most is nehéz volt. Mindig arra gondoltam, mi lehet vele, ráadásul apu nem is mondta el mindig az igazat. Azért a hangján mindent meg lehetett érezni.

- Nem bántad meg, hogy itthon maradtál?

- Ez volt a legjobb évem eddig mint sportoló, az országos triatlon bajnokságon középtávon második lettem...

- Elnézést, illett volna beszámolnunk róla!

 - ... úgyhogy ez azért kárpótolt. Meg apu azt mondta: neki valószínűleg ez az első és utolsó útja Amerikába. Nekem meg még lesz lehetőségem.

- Laci, Sydneybe úszva mégy, kajakkal vagy vízibiciklivel?

- ... Az tény, hogy Atlanta is már kicsit őrültség volt. Ausztrália gyakorlatilag lehetetlenség... De hogy legyen abban is valami kihívás, a nyilvánosság előtt megígérem: akkorra megtanulok egy idegen nyelvet, mert az tarthatatlan, hogy csak magyarul tudok.

- Ha három hét múlva újra Atlantában kezdődne az olimpia, indulnál?

- Ha holnapután kérdeznél, azt mondanám, talán. Tegnap biztosan nemet mondtam volna. Ma...

                                                                                                                        - Keserű Imre -

Vissza