Tartalom

 

 

Mi írtuk, mi mondtuk...

 

Kötetek

Pályázatok

Diákhumor:
dolgozatok, feleletek

Az alábbi alkotás a WHO megyei pályázat  győztes írása, mely Kádár Gyöngyi 7. b osztályos tanuló gondolatait mutatja be a megszokottól eltérő viselkedésű gyerekekről.

 

 

 

SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG!
 

 Azért jelentkeztem erre a pályázatra, mert úgy érzem sok gyermek küszködik problémákkal. Egy kicsit eltérõbben viselkednek, mint az áltag, önmagukba fordulnak, vagy éppen túl aktívak. Miért viselkednek másképp?

Azért, mert õk érzékenyebbek, zárkózottabbak, vagy valamilyen problémájuk van, amit nem tudnak megoldani, esetleg valami bántja õket. Mostanában sokszor én is úgy gondolom, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Ilyenkor elgondolkodom: miért van az, hogy nekem keményen meg kell dolgoznom mindenért, én órákig görnyedek a könyv fölött egy-egy jó jegyért, másnap mégsem sikerül úgy, ahogy szeretném. Ezeken a napokon aztán teljesen elkeseredek. Sajnos, az osztálytársak között sem mindenki segítõkész. A tanárok közül is vannak olyanok, akik igazságtalanok. Idõnként a szülõk sem tudnak "felnõni" a problémáinkhoz. Ilyenkor jól esik, ha valaki megnyugtat, megvigasztal, bátorít. Különösen fontos egy igaz barát együttérzése, aki talán könnyebben meg tud érteni, át tudja érezni a dolgokat. Egy hasonló helyzetben lévõ gyermek vagy osztálytárs esetében én biztosan segítenék. Megpróbálnám megérteni mit érez, mit gondol. Jó lenne, ha a tanárok is jobban odafigyelnének az ilyen érzékeny gyerekekre. Nagy szükség van az õ támogatásukra, megértésükre, biztatásukra, hiszen mi az iskolában töltjük a nap nagyobb részét.

Talán e rohanó világ is az oka a gyermekek problémáinak. Mindenki siet, feszült és ideges, a szülõk fáradtak, kevés idõ jut egymásra, gondjaink megbeszélésére. Ha egy kicsit jobban odafigyelnénk a körülöttünk élõkre, a gyerekekre, vívódásaikra, kudarcaikra, elkerülhetjük, megelõzhetjük, hogy egy diák elkeseredettségében, szomorúságában kárt tegyen magában.

 

A Városi Visszhang Meseíró pályázatán 5-8 osztályos kategória I. helyezett alkotása: Szûcs Éva 7. b osztályos tanuló írása. Megkezdett mesét kellett a pályázóknak befejezni.

 



A legügyesebb pályázónak Bucsány György tanár úr adja át a megérdemelt jutalmat.

 

NYUSZI ÁBRAHÁM A PATAK FELETT
 

 Hol volt, hol nem, volt egyszer egy széles kerekerdõ. Ezt az erdõt pávaerdõnek nevezték. Talán azért, mert oly színpompásan csillogott a harmatos hajnalokon. Örömmel sétálgattak ösvényein a távoli népek hercegei, grófjai. Vagy az is lehet, hogy azért hívták így, mert a szomszédos gazdaság pávája, Páva Flórián és családja gyakorta járt ki az erdõ lakói közé egy kis eszmecserére. Az itt lakók, Nyuszi Ábrhám, Fõbölcs Bagolyka, és a többiek, egyetértésben, szeretetben éltek. Ám az egyik napon különös dolog történt.
Az állatok elhatározták, hogy mogyorót szednek, mert finom tortát akartak csinálni belõle.
- Lent a pataknál jókora mogyoróbokrok nõttek. Azon különösen sok termett. - mondta Brumi mackó.
- Akkor odamegyünk! - kiáltotta Nyuszi Ábrahám. - Mindenki fog egy tarisznyát, és aki a legtöbbet gyûjti, az kapja a legnagyobb tortaszeletet!
Az állatok a patakpartra masíroztak, és nekiláttak a szüretelésnek.
- Ti csak szedjétek itt tovább! - szólalt meg Ábrahám rövid idõ múlva. - Én lemegyek a bokrok közé, és keresek magamnak egy igazán jó helyet.
Már jó ideje szorgoskodtak, és már majdnem megtelt a tarisznyájuk, legalábbis Páva Flóriáné és Brumi mackóé.
- Vajon Nyuszi Ábrahámnak is van már annyi, mint nekünk?
- Megkérdezhetjük. Hé, Nyuszi!
Senki sem felelt.
- Biztosan nem hall bennünket.
- Ha csak fele annyi van neki, mint nekünk, már az is nagyon sok.
Tovább szedték a mogyorót.
- Nézd csak, milyen nagyok vannak ott fent! Ha azokat leszedem, én leszek a gyõztes! - mondta Ábrahám, aki idõ közben megjelent.
- Én inkább békén hagynám õket, Nyuszi! Olyan magasan vannak és nagyon vékony az ág. Ez túl veszélyes!
- Ugyan már! Ez semmiség, mindjárt fent is vagyok!
- Vigyázz, Ábrahám, meghajolt az ág! Hagyd inkább ott a mogyorókat, és gyere le! Te kapod a legnagyobb tortaszeletet, csak gyere le!
- Az ág! - kiáltotta a nyuszi. - Letörik az ág! Segítség!
Ábrahámnak szerencséje volt, elkapott egy gallyat, és belekapaszkodott.
- Tarts ki barátom, hozok segítséget! - kiáltott fel a bajbajutottnak a maci, aki tölcsért formált a mancsaiból.
- Bikkmakk! Bikkmakk! Segítség!
A mókus a közelben tartózkodott. - Miért kiabálod fel az erdõt?
- Ábrahám a patak felett lóg egy ágon! Már nem tudja sokáig tartani magát.
Fürge kis barátjuk hatalmas ugrásokkal sietett a baleset színhelyére. - Ó, hát ez valóban veszélyesnek tûnik.
- Segíts rajtam Bikkmakk! Gyorsan!
- Nem olyan egyszerû, nyuszi, de megpróbálom. A mókus felmérte a terepet.
- Most jövök! - kiáltotta, és az Ábrahám melletti ágra lendült.
- Tulajdonképpen meddig akarsz még engem itt hagyni?
- Türelem! Most egy nagy lendülettel átugrom arra a vastag ágra. Közben elkapom a kezed! Figyelj, jövök! Az akciót sikeresen végrehajtotta a mókus.
- Most már biztosan egyedül is le tudsz mászni, Ábrahám. - mondta, miközben lepillantott a két teli tarisznyára.
- Látom, sokat szedtetek. De hol van Páva Flórián?
- Valahol a közelben. Biztosan lefeküdt a mohára, és alszik. Keressük meg!
A mókus a fülét hegyezte.
- Pszt! Csitt! Nem hallotok semmit? A nyuszi és a maci erõsen fülelt: mintha fûrészeltek volna a távolban.
- Nem a ti Páva Flóriánotok hortyog ott? A part mentén a hang irányába siettek. A páva egy árnyas mohapadon feküdt és úgy horkolt, hogy körülötte megremegtek a levelek. Ábrahám megrázta a vállát.
- Ébredj fel, Flórián! Mogyorót kell szedned! Tortát akarunk sütni.
- Éppen arról álmodtam, hogy én kapom a legnagyobb tortaszeletet, mert én szedtem a legtöbb mogyorót.
- Te még mindig álmodsz, páva! Hogy lehet egyszerre aludni és mogyorót szedni? Páva Flórián felpattant, és pár lépéssel odább vezette a többieket. Büszkén rámutatott egy mogyoróhegyre.
- Ez az én szüretelésem. - magyarázta csodálkozó pajtásainak.
- Ha majd megsütöttük a tortánkat, szívesen látunk téged is, mókuska! - mondta Brumi maci.
- Köszönöm szépen barátaim! - válaszolta hálásan rozsdabundás kisbarátjuk.
 Az állatok a hátukra vették a tarisznyájukat, és dalolva hazamentek.

 

A Városi Visszhang Meseíró pályázatán 1-4 osztályos kategória I. helyezett alkotása: Debreczeni Zsanett 4. b osztályos tanuló írása. Megkezdett mesét kellett a pályázóknak befejezni.

 

 Dömsödi Teréz, a Városi Visszhang szerkesztője adja át a díjat.

 

SZÜLÕI SZERETET
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles kerekerdõ. Ezt az erdõt Pávaerdõnek nevezték. Talán azért, mert oly színpompásan csillogott a harmatos hajnalokon, oly természetesen és érintetlenül évtizedek óta, hogy a híre messzire eljutott. Örömmel sétálgattak az ösvényen a távoli népek hercegei, grófjai. Vagy az is lehet, hogy azért, mert a szomszédos gazdaság pávája, Páva Flórián gyakorta járt ki az erdõ lakói közé egy kis eszmecserére. A lakók, Nyuszi Ábrahám, Fõbölcs Bagolyka és a többiek egyetértésben, szeretetben éltek.
Ám az egyik napon különös dolog történt. Megjelent egy kislány a réten. Az állatok gyorsan elbújta, mert még soha nem láttak kislányt. A kislány leült a réten és sírdogált. Az állatok egy ideig csak csak hallgatták a sírást. Elõször Fõbölcs Flórián, végül a bátortalan Nyuszi Ábrahám is elõbújt. Egyre több és több állat jött elõ, még Vakond Vanda is meghallotta a föld alatt, elõbújt, hogy megnézze, mi az a nagy sírás odafönn, hogy még a fagyökerek is mozognak a föld alatt. A bagoly egyre közelebb merészkedett, és megkérdezte:
- Ki vagy te?
A kislány csak nézett rá, és újra sírásra görbült a szája. Végül megszólalt:
- Panni vagyok. És te ki vagy?
A bagoly hosszú gondolkodás után válaszolt:
- Én vagyok az erdõ bölcs baglya, hívj nyugodtan Fõbölcs Bagolynak. Majd letelepedett Panni mellé, és beszélgetni kezdtek.
- Meséld el Panni, mi az a nagy baj, ami miatt annyira sírsz, hogy még a falevelek is remegnek! Hátha segíthetünk a barátaimmal. Bemutatom õket: Páva Flórián a csodálatos tollruhájával, Nyuszi Ábrahám selymes bundájával, valamint Vakond Vanda, a szép virágkoszorúval a fején. A kislány még szipogott egy darabig, majd elmondta, nagy bánatát:
- Két héttel ezelõtt kistestvérem született. Most szüleim, minden sóhajára összerezzennek, mert annyira féltik és szeretik. Rám nem jut idõ, ezért szöktem el. Úgy sem fognak keresni, hisz ott a kisöcsém, úgyis már csak õt szeretik.
A kisállatok szemébe könny szökött, úgy megsajnálták Pannit. Mindegyik állat fölajánlott neki valami ajándékot, ami számára nagyon fontos volt, csakhogy mosolyogni lássák a kislányt. A bagoly a szemüvegét, a páva legszebb tollait, a nyuszi a csodálatos nyakkendõjét, Vanda pedig az illatos virágokat.
Panni azonban szomorú maradt. Kis idõ elteltével hangokat hallottak az erdõ felõl. Panni szülei voltak azok. A kislányt keresték egész nap, és nagyon megörültek, amikor megpillantották. Panni is nagyon örült, és megköszönte az állatoknak a segítséget. Szaladt szülei karjaiba, de még visszakiabálta:
- Köszönöm barátaim, de a szülõi szeretetnél nincs fontosabb! A kisállatok is örültek Panni boldogságának, mert mindenki csak a szerettei között lehet a legboldogabb.
 

 


 

Iskolánkban az információszerzés egyik forrása a diákújság. Az alábbi írás a Sulinapló 2001 decemberében megjelent számából való. Írója Bártfai Rita 8. osztályos tanuló. 

 

"Csak azt lehet megírni, ami nagyon fáj..."
 

        
    Az egész egy diszkóban kezdődött. Itt tartottuk az utolsó osztálybulit. Persze nemcsak  mi voltunk, hanem mások is. Az egész osztály lázasan készült a partira, egészen május 10-ig. Én a barátnőmmel, Olgával mentem a diszkó elé, ahol a többiek már vártak minket. Bementünk, a kedvenc számainkat adták. Én csak a lányokkal táncoltam, a fiúk olyan faragatlanok voltak. Később Olga és én leültünk a pulthoz, annyira elfáradtunk a táncban.Ekkor megszólította Olgát egy helyes srác:
- Meghívhatlak egy italra?
Ráncigáltam barátnőm; menjünk! -Mondj nemet! -de nem hallgatott rám (Nem tudom, valamiért nem volt szimpatikus az a fiú). Végül is az ő dolga, hogy szóba áll-e vele vagy sem. Aztán magukra hagytam őket, hadd beszélgessenek. Kb. 10 perc múlva visszajött Olga és ezt mondta:
- Csak egy kis hülye volt ...
Mást nem is mondott. Ez megnyugtató volt számomra. Átbuliztuk az éjszakát, többször nem is jött szóba az a srác. Szuper buli volt!
   Jött a hétvége, de most valamiért nem akart találkozni velem a barátnőm. Mindig valami kifogást talált: tanulnom kell, jönnek a vendégek, segítek a nővéremnek stb. Egy perc múlva megcsörren a telefon. Olga anyukája volt az. Megkérdezte, nincs-e nálunk a lánya. Csodálkoztam, de mivelhogy a barátnőm, fedeztem. Elhatároztam, utánajárok a dolognak.
   Hétfőn, suli után hamar elrohant Olga, meg se várt. Titokban követtem. Ugyanazzal a fiúval találkozott, akivel a diszkóban. Beszéltek valamiről, de csak ezt értettem: "Ma, a megbeszélt helyen." Aztán különváltak.
   Másnap Olga egyes dolgozatot írt a kedvenc tantárgyából, pedig jeles tanuló. Ideges volt, mindenkivel agresszíven bánt, dobálta a holmiját a falhoz, és ha valaki csitítani próbálta, azzal keményen viselkedett.
   Este, mikor már sötét volt, a boltból hazafelé megláttam azt a srácot és Olgát egy sötét ház elrejtett zugában. Éppen akkor "lőtték be" magukat, de előbb a barátnőm. Amikor a lány már nem volt eszméleténél, a fiú elvette tőle a pénzt, és ő is befecskendezte a pokoli mérget a vérébe. Féltem, de nem állhattam tétlenül a fölbegyökerezett lábaimmal. Hazaszaladtam, hívtam a mentőket, akik elszállították a két haldokló tizenévest. A fiú már a mentőautóban meghalt, Olga életéért még küzdöttek az orvosok. Csak a szülei mehettek vele, én kénytelen voltam otthon várni. Folyton Olga járt a fejemben: a sápadt arca, véres szemei, remegő végtagjai.
   Egy nappal később fogadhatott látogatókat életveszélyes állapota ellenére. Én is elmentem hozzá. Szörnyű látvány volt, ami elém tárult a beteg szobájába érve. Az édesanyja zokogott, látszott rajta, hogy semmit sem aludt az éjjel. Olga ott feküdt az ágyán, mintha egy koporsóban nyugodott volna. Alig kapott levegőt, az arca fehér volt és hideg. Ráadásul még az egyre gyengülő szívhang is rájátszott a hangulatra. S mikor a fiatal szív már nem ütött többet, a könny megeredt a szememből. Mielőtt Olga meghalt, egy szót mondott örök tanulságul: EGYSZER SE!

 

 

Valkai Ádám 8. a osztályos tanuló írásaival az Országos /nemzetközi/ Író Deák Vers- és Novellaíró Pályázaton ért el V. helyezést.

 

 

 

 

NYÁRFALEVÉL

Forró nyári napsütésben,
Ülök a nyárfa tövében.
Suttogó nyárfa tövében,
Az égető nap hevében.

 Kínoz, bár kívánom,
A Nap mindig világítson.
Persze, ezt hiába kiáltom,
A Naptól ez nem kívánom.

Minden szomorú, a naplemente,
Az évnek a télhez közeledte.
Valamit soha nem akarok,
És mégis mindig arra várok.

Egy nyár végi naplemente,
Talán az összes levél leeste.
Még mindig ott ülök,
A tengernyi levél fölött.

Leestek az őszi falevelek,
Megkaptuk az őszi leveleket.
A levelekben az áll,
A nyár elment, az ősz nem vár.

 

RÉSZLET EGY NAPBÓL...

Egy késő délutánon,
Ülök egy füves pusztán.
S nézem az álmos Napot,
Ahogy a felhőkbe hág.

Ámulattal nézem,
Ahogy fodros felhőkkel betakarózik,
És lassan eltűnik ágyában,
A kissé kopár, de gyönyörű hegyek világán.

Szemből feltűnik a Hold,
Mint mindig, új ruhába öltözve.
Hát ideért, megérkezett,
Megérkezett a Nap éjjeliőre.

 Szelíd lágysággal elhessegeti
A felhőket és a vak sötétet,
És mint egy vitéz áll ott,
Közelebb híva sok száz csillagot.

Lassan hajnalodik.
A Hold lebukik,
S a Nap, a tündöklő Nap
A felhőágyából újra kibúvik.

 

NAGYAPÁM...

Nekem, te legkedvesebb,
Nem mondasz semmit sem?
Csak nézel rám
Szomorú tekinteteddel.

Te nem teszel ellenem,
Nem fogod meg a kezem,
Csak nézel rám
Szomorú tekintettel.

Örök fiatalságod őrzöd,
Az idő messzeringó homályába.
Felnéztem, felnézek Rád,

 Mert nem ismertelek, s nem is foglak már. 

 

Oldal elejére