Emlékezik a vezérőrnagy (2.)

Szép, de nem hagyományos katonai pálya volt

Kovács István nyugállományú vezérőrnagy a helyőrségi klubban beszélt katonai pályájáról. A "Találkozás volt parancsnokainkkal" című közművelődési sorozat októberi eseményén nyűgözte le hallgatóságát. Alábbiakban az előadás második (befejező) részét olvashatják.

– Közben állandóan ment a haderő variálása. 1973-ban alárendeltségbe kerültünk a nyíregyházi hosszú-puskás hadosztályhoz. Szolnok testvér zászlóalja lettünk. El voltunk szokva a lövésztempótól. Na, akkor jött olyan 3-4 éves szívatás, mert az volt a jelszó, hogy be kell törni bennünket – folytatta a tábornok.

1975. január 1-jével századparancsnok lettem. Orosházán volt vagy 147 fős századom, szinte beletartozott mindenki. Szívtam, mint a torkosborz, megesett, hogy a tizenegy szobaparancsnokomból tíz ki-kidobbantott a laktanyából, a tizenegyedik azért nem, mert ő volt az ügyeletes. Egyébként rendes srácok voltak, az eget el lehetett volna velük húzatni.

Öt évig húztam századparancsnoki rangban, 1980-ban, az árvíz befejezése után a Körös környékén lubickoltunk, aztán úgy jöttem vissza, hogy szeptember 1-jétől papíron kiképző tiszt leszek, a valóságban 5 évig hadműveleti tiszt lettem, amit veszettül szerettem csinálni. Igen ám, csak nekem nem volt katonai főiskolám. Valamit tanulni kellene. A parancsnokom azt javasolta, hogy kezdjek el intenzíven oroszul tanulni, mert az egyéves nyelvi előkészítő után a Kujbisevi Műszaki Akadémiára megyek. Nekiláttam a tanulásnak, aztán más ment ki helyettem.

Közben levelezőn elvégeztem a Dunakanyar Egyetemet, a Kossuth Lajos Katonai Főiskola pedagógiai karát. Utána a műszaki szakot 1989-ben. Azt követően alosztályvezető lettem, de még mindig Orosházán.

És eljött a rendszerváltás, igaz, sok variálással, de kellemes élmény volt, mert párttitkárok már nem sétáltak a laktanyában. Beindult a haderőcsökkentés. ’91-ben összevonták a pontonos hídászezredet, a csongrádi műszaki ezredet, meg az orosházi, akkor már 87. műszaki technikai ezrednek keresztelt kiképzőközpontot. Innentől kezdődött el tulajdonképpen a mozgalmas katonai pályám.

Megint szerencsém volt. Valahol tekeregtem, mert szóltak, hogy Szentesre kell mennem. Este fél 10 körül talpig fegyverben megérkezett a különfutár, lezárt boríték, ahogyan kell, minden. Hozzáfogtunk a 87-es Műszaki Alezred megalakításához. Közben lementek a személyi beszélgetések Csongrádon, Orosházán, Szentesen. Elkezdődött a harc a beosztásokért. Rólam szerencsésen megfeledkeztek. Szentesen azért, mert még nem ide tartoztam, Orosházán meg azt sem tudták, merre tekergek. Valamivel később azt mondták: állásépítő zászlóaljparancsnok vagyok.

’91-ben már erősen lövöldöztek a déli szomszédnál. Szabadságról hívtak vissza, azt mondták, meg kell erősíteni a mérőpontokat a határnál. Mindenféle biztosítás és forgalomszabályzás nélkül indultunk el Dunántúlra, az osztrák-magyar-szlovén határhoz. Háromnapos túra volt, Szegedtől Pécsig szinte csak jugoszláv rendszámú autóval találkoztunk. Visszafelé Barcsnál meg kellett állnunk, a helybéliek mondták, hogy a jugoszláv televízióban mutatták, merre járunk. Na, mondom, az elhárítás megint jól dolgozott. Féltek, előző héten a jugók a barcsi temetőt szórták meg. A határnál láttuk a hatalmas torkolattüzeket, ahogy a szerb tüzérség lőtte a horvátokat.

93-ban kineveztek kiképzési parancsok-helyettesnek. Részt vettem a Monostori erőd helyreállításában. Aztán megint létszámleépítés, a műszaki csapatok megmentése érdekében legelőször szétszórták a gépkezelőképzést. Megindult a találgatás: Ercsi, Szentes, Szeged. Ebből csak egy alakulat maradhat. Szentes nyert. Megváltozott a nevünk is, 87-es Műszaki Ezred, és le lettünk kopaszítva szinte csak a műszaki feladatokra.

Azért ráeszméltek, hogy műszaki csapatokra csak szükség van. A műszaki ezredből dandár lett. Parancsnokhelyettes lettem. Munka volt, de már nemcsak határon belül, hanem azon kívül is. Beindult az intenzív nyelvi fölkészítés is a NATO-csatlakozás miatt. Mezei Gábort beiskolázták, engem bíztak meg a parancsnoki teendők ellátásával ’98. szeptember 1-től. Akkor jött az árvíz, a hómentés, aztán megint árvíz, hómentés. ’98 novemberétől 2001-ig szinte le sem álltunk, mindig közbe jött valami.

Mezei tábornok ’99-ben megcsinálta a nyelvvizsgát, úgy volt, hogy utána engem iskoláznak be. Helyette három hónapra Angliába vezényelték, novemberben jött vissza, december 1-jével átvette a parancsnokságot. Engem pedig Okucsániba küldtek, műszaki kontingens parancsnoknak. Egy évet töltöttem kint, katonai pályafutásom legszebb időszakát. Emberpróbáló év volt.

– Szeptember 1-jével megkezdtem a vezérkarit. Beiskoláztak. Ami nehéz volt benne, hogy ülni kellett, nem voltam hozzászokva. 2003. február 13-án Mezei tábornok nyugdíjba ment, akkor megbíztak a dandárparancsnoki teendők ellátásával, mint utóbb megtudtam, vagy öt jelentkező volt a tábornoki helyre. Ment a hatalmi harc, ki legyen a dandárparancsnok. A végén rám esett a választás. 2006. július 24-ig húztam. Nagyon bosszantott a dolog, amikor egy év múlva a dandárból hirtelen műszaki zászlóalj lett. Nagy veszteség volt ez a magyar honvédségnek, de leginkább az alakulatnak. Ugyanis fölépítettünk valamit, jól összeszokott csapattal dolgoztunk, a fiatalabbakat is felelősségre nevelte. Most újra ezred, ez nagy öröm a számomra. Enélkül az alakulat nélkül nem nagyon lehet meglenni. A műszaki szaktudásra, a műszaki katonák leleményességére nagy szüksége van a hazának.

Lejegyezte:
Lovas József