Emlékezik a vezérőrnagy

Szép, de nem hagyományos katonai pálya volt

Hidegvacsorát hoztak-e magukkal? A kérdést Kovács István (képünkön) nyugállományú vezérőrnagy tette fel szépszámú hallgatóságának a helyőrségi klubban. A Találkozás volt parancsnokainkkal című közművelődési sorozat októberi ötödik, befejező eseményén a soros előadó kijelentette: hatvan-egynéhány év alatt sok minden történik az emberrel, de megpróbálja rövidre fogni az egészet.

Na, ez az a pont, amitől az újságíró frászt kap. Egy egész óra anyagát a szerkesztőnek is tetsző karakterszámban összefoglalni szinte lehetetlen. Különösen, ha Kovács Istvánról van szó. Aki ismeri őt, tudja, milyen megfontoltan, ízesen beszél, jó hallgatni, ahogyan megválogatja a szavakat, szép magyar beszédével elbűvöli hallgatóságát. Két választásom volt, vagy összetömörítem száraz életrajzként az egészet, vagy hagyom eredetiben, ahogyan elhangzott. Engedelmükkel, ez utóbbit választottam. Meséljen a vezérőrnagy.

– Örök életemben katona szerettem volna lenni. A családban anyai nagyapám az első világháború óta hordott a tüdejében egy lövedéket, más egyéb kötődés a hadsereghez nem volt. Ötévesen kaptam a kezembe géppisztolyt. Majdnem hasra estem, amikor a vásárhelyi katonák a nyakamba akasztották. Akkor ültem a jó öreg T 34-es harckocsiba is. Anyám jól fölpofozott utána, amikor megtalált a katonák között az egyik gyakorlat alkalmával. Ez mégsem vette el a kedvem.

Mindig is vonzódtam a technika iránt. A középiskolát Hódmezővásárhelyen, a Kossuth Zsuzsanna Szakközépiskolában végeztem, géplakatos szakon. Ez csak tovább erősítette bennem a technika iránti vonzalmat. Akkor elhatároztam, hogy repülőgép-szerelő leszek. Amikor felvételiztünk az akkor alakuló főiskolára, egyből ki is rúgtak bennünket azzal, hogy felejtsük el, mert legföljebb a szolnoki, pápai meg a kecskeméti lakosból lehet repülőgép-szerelő. Nem kenődtem el, másodikként a páncélos és gépjárműtechnikus szakot jelöltem be, no, onnan is nagyon gyorsan eltanácsoltak, amikor meglátták, hogy milyen hoszszúra nőttem. Azt mondták, hogy colostokot nem raknak a tankba, válasszak valami más pályát magamnak.

A Kossuth Lajos Katonai Főiskolán felvételiztem, 1967-ben. Egy ismerősöm rám csapott, azt mondta, öcsém, te műszaki gépész leszel, nem tankos, majdnem ugyanaz a motor van benne, ugyanolyan büdös, ugyanúgy füstöl, jössz műszaki gépésznek. Hagytam magam rábeszélni, gondoltam, a környéken, Orosházán, Szentesen működik műszaki alakulat, valahol hely is jut a számomra, ha végzek. A főiskola sem ment olyan simán, ’68-ban a megyeri dombok környékén harcászkodtunk nagy bőszen, amikor sikerült beleesnem egy halastóba. Mivel felderítőt játszottunk, nem akartam, hogy elkapjanak, hát lapítottam egy kicsit a hideg vízben. Sikerült is összegyűjtenem egy tüdő- és mellhártyagyulladást, lábon azt kihordtam, de aztán csak előjött a baj egy járőrbajnokság alkalmával. Ennek kapcsán azután 1968. április 15-ével kihajítottak a hadseregből.

Piszkált a dolog, valahogy csak katona akartam lenni, de azért elhelyezkedtem a szakmámban, a székkutasi gépjavító állomáson dolgoztam. Onnan ’69-ben beiskoláztak Mezőtúrra, a Mezőgazdasági Technikumba, később főiskola lett belőle. Na, én közben megléptem az iskolából Orosházára, ahol a következő évben beiskoláztak tartalékos tiszti tanfolyamra. Elölről kellett kezdenem mindent, de elvégeztem, hamarabb avattak föl, mint akikkel együtt kezdtem a főiskolát. Igen ám, újra orvosi vizsgálat következett, oda kellett mennem, ahol korábban lefüleltek. Ott kiderült, hogy korábban az volt a baj, hogy 185 centi voltam, meg 57 kiló. A súlytáblán nem feleltem meg, katonának alkalmas voltam ugyan, de főiskolára így már nem vehettek fel. Később ezt eltörölték.

1970. december 1-jével továbbszolgáló alhadnagyként megkezdtem a pályafutásomat. Olyan technikának lettem a szakaszparancsnoka, amit mindig is utáltam. Nekem a lánctalp volt az Isten, ami csörög, marha nagy motor van benne, nagy hanggal, nagy füsttel megy. Erre föl gumikerekes kotró technika kiképző szakaszparancsnok lettem. Végső soron öt évig ezt műveltem. Közben megéltem egy sor technikai fejlődést, marha nagy szerencsém volt, mindig nekem volt a legnagyobb szakaszom, 40-45 fős, válogatott csapat, többször írtak rólunk a honvédség újságjában.

– Emellett elég gyorsan bíztak rám más feladatokat is, mint például imitációs feladatot. Megtanultam kardozni, akkor nyakamba szakadt a díszalegység parancsnokság is, temetésről temetésre jártam, már kívülről fújtam a gyászbeszédeket. Szerettem tekeregni, a kiképzés alatt a technikával bejártuk az országot.

(folytatjuk)