A játékosság eltakarja a tanulságot

A megyeházán tartott teltházas meseestet Berecz András a Művelődési Központ Pódiumbérlet sorozata keretében. Odahaza hallotta a legjobb meséket édesanyjától. 1979 óta jár gyűjteni, s azt a mércét keresi, amit odahaza kapott: eredeti észjárású, különleges emberektől olyan történeteket, melyekben maradéktalanul magunkra ismerünk, mondja Berecz András, a népszerű énekes és mesemondó.

Akinek megadatott, hogy beszélgethetett vagy interjút készíthetett vele múlt heti szentesi előadása után, továbbra is része lehetett abban az ízes beszédben, ami a művelődési központ pódiumbérletének előadásán is megnevettette a közönséget.

– Ez a beszédstílus a gyűjtésben alakul ki, utána a maga eszével oldja meg az ember, – magyarázza Berecz András. – Nem volt tudatos, úgy találtam rá, mint az éhes kutya a pékre, mentem a szag után. Megpróbáltam normális ember lenni, de nem sikerült. Az éneklés volt a mindenem, csak utóbb a meséből lett több. Nem tudom, hány mesét ismerek, mert egyik átalakul a másikba. Az biztos, ha elkezdeném este 6-kor, reggel 6-kor még mondanám.

A meséiben többször elkalandozott akár még közéleti témák felé is, de azt vallja, őt elsősorban nem a tanulság foglalkoztatja mesélés közben. Ha ezt erőltetné, nehézkessé válna egy-egy mese. – A játékosság, hiszem, el kell, hogy takarja a nagy tanulságot, nem szeretném, hogy tanító bácsissá zsugorodjon a mese.

Bár Berecz András ezúttal felnőtt történetekkel érkezett, mesél gyerekeknek is. Ám úgy gondolja, ma nehéz megragadni a gyermekek figyelmét. – Húsz évvel ezelőtt különb volt a figyelmük, mint most. Ez azért nincs mindenütt így. A délszláv háború idején Délvidéken, tiszta magyar faluban 400 gyermeknek úgy mondtam mesét 60-as égő mellett, tornateremben, hogy látszott a leheletem, nem fűtöttek. Olyan gyermekek voltak ott, akik ismerik a munkát, a körmük alatt feketéllett a föld, és mégis, a 400 gyermek egy irányba tudott figyelni. Ezt Magyarországon szinte hiába keressük, komorodott el kissé a mesélő.

Érdekes momentum a pályáján, hogy rendszeresen fordítják meséit különböző nyelvekre. Megkérdeztük, hogyan lehetséges átadni, átültetni az ízig-vérig népi nyelven előadott meséket idegen nyelvre. A mesélő szerint nincs ebben semmi különös.

– Inkább az a kérdés, átültetjük-e? Amit akarunk, azt meg lehet csinálni. Kipróbáltam Torontóban, Párizsban, Kairóban, Észtországba még mindig visszajárok. Most is, hogy Tallin Európa kulturális fővárosa lesz, hívtak egy nagy mesemondó estre, amin engem fognak fordítani.

A fordításnak az a varázsa, hogy nem azonos, nem olyan, hogy szétszedek egy házat, és a másik hegyoldalban összerakom. A kitűnő tolmács tudja, hogy például az észt embert melyik nyelvjárás készteti mosolyra. Utolérhetjük azt, amit a csángó vagy a székely beszédnél, hogyha a pesti ember hallja, azonnal felkapja a fejét. Füzérben sorakoznak a jelentések egymás alatt, mint a kaleidoszkóp: egy szó mögött ezer másik jelenik meg, színpompás és gazdag.

Darók József