2010. március 19.

A Damjanich iskoláról - egy szülő szemével

Több dolog késztetett arra, hogy tollat, illetve billentyűzetet ragadjak és nyílt levelet írjak a Damjanich iskoláról. Egyrészt hamarosan itt az iskolai beiratkozások ideje, másrészt a március 15-i fáklyás felvonulás alatt, a gyerekek hosszú során végignézve volt időm elgondolkozni azon, mit jelenthet a környékbeli gyerekeknek idejárni.

Sok esetben volt már részem meglepetésben, amikor ezt az iskolát említve akár a született szentesi is kérdőn nézett rám; "hát az hol van"? A Damó tényleg kívül esik a városközponttól, de itt éppen olyan munka folyik, mint a többi intézményben. A kisebbik gyermekemnek van olyan osztálytársa, akinek már a nagymamája
is idejárt és ugyanolyan jószívvel emlékszik az itt töltött éveire, mint amilyen jól érzi magát most az unokája.

Szülőként is, és pedagógusként is nagyon furcsállom, amikor negatív véleményt hallok erről az iskoláról - legtöbb esetben olyan felnőttektől, akiknek nincs is valós kapcsolata ezzel az intézménnyel. Ilyen esetekben igyekszem elmesélni, hogy párját ritkító rajzoktatás folyik itt egy olyan tanár vezetésével, akitől a gyerekek nemcsak művészeti nevelést, hanem emberi tartást is tanulhatnak. Azt is meg szoktam kérdezni, tudják-e, hogy itt rendezik a területi Si-monyi helyesírási versenyt és a megyei mesemondó versenyt? Van-e arról fogalmuk, milyen sok kisgyerek szerepel kiválóan az országos tanulmányi versenyeken és, hogy az iskola létszámához mérten milyen szép számmal nyernek a tanulók nyelvtanban, matematikában? Tudják-e azt a város más részein élők, hogy a Damó tanulói valószínűleg semmiért el nem cserélnék az iskola hatalmas, fás, parkos, focipályás udvarát? Vagy, hogy ki sem kell lépniük a kapun a táncoktatásért, mert helyben, órarendbe építve tartanak nekik nép- és társastáncot?

Én, aki két gyermekének az oktatását-nevelését bíztam erre az iskolára, az elmúlt évek alatt csak jó tapasztalatokról tudok beszámolni. Úgy gondolom, a kis létszámú osztályok és az intézmény családias légköre olyan előnyt nyújt a diákok számára, amit máshol nem kapnának meg. Tanárok, tanulók név szerint ismerik egymást, a szomorkodó elsőst hamar gondjaiba veszi akár egy másik osztály tanító nénije, akár néhány nagyobb lány. Azok a rendezvények, mint a már említett évente megrendezett fáklyás felvonulás, vagy az egész napos városi gyermeknap, mind azt erősíti a nebulókban, hogy jó idejárni, jó idetartozni.

Úgy is, mint anyuka és úgy is, mint - már nem a pályán dolgozó - tanár nap, mint nap látom az itt folyó munkát, amellyel minden téren elégedett vagyok és messzemenőkig egyet értek. Biztos vagyok abban, hogy ezt így kell csinálni, ahogy a Damóban csinálják: embereket okítani szeretettel, törődéssel.