2009. november 6.

Szép új világ.?!

Olvasónk írja

Kicsit furcsának, sőt szemet bántónak is tűnhet ez a sok mondatvégi írásjel, de ennek a néhány pöttynek és vonalnak súlya van. Magyar nyelvünk csodálatos kifejező világát sokféleképp alakíthatjuk, árnyalhatjuk, akár írásban, akár szóban tesszük ezt. De nagyon nem mindegy, hogy milyen apropóból, milyen céllal, kinek és hogyan próbálunk üzenetet közvetíteni, mert elsősorban saját magunkat minősítjük vele. Egy ilyen tanulságos és meglehetősen "intenzív verbális élmény" történt velem. A tanulságot mindenki szűrje le magának, én is ezt tettem.

Íme a történet:

Rendszeresen sportolok, a minap is épp görkoriztam hazafelé a Tiszáról. A laktanyánál jártam, amikor dudálást hallottam a hátam mögül. Mint ahogy ezerszer már, lassabbra vettem a tempót és igyekeztem, amennyire csak lehet lehúzódni a kerékpárút szélére. Vártam, hogy az a fránya elektromos bringa elkerüljön (erről is lenne véleményem, de ez most nem ide tartozik). De az a bringa nem kerül, hanem dudál. Nem értettem. Azt sem, hogy miért kezd el jönni a hátam mögül az emberi szónak sem nevezhető komplett káromkodásfolyam. Volt benne bé is, ká is. Ekkor már éreztem, hogy erre a "szösszenetre" valamit reagálnom kell, és megkérdeztem, hogy mi a gond. Válasz: Nem fér el. (Nem így mondta, de ez volt az értelme, már amennyire ki tudtam venni a sok cikornya közül.) Mondtam neki, hogy ennél jobban sajnos nem tudok lehúzódni, de ha már ilyen nagy barátok vagyunk és tegeződünk, akkor csak annyit tegyen már meg, hogy ne káromkodjon ilyen borzasztó módon, mert a mögötte ülő kislánya mindent hall. És ezt talán neki nem kellene végighallgatnia. Sajnos, nem a legjobb időben adtam jó szándékú tanácsot, mert a megjegyzésem csak olaj volt a tűzre. Amikor már elkerült (nahát, mégis csak elfért mellettem!), azt hittem, hogy vége szakad a rémálomnak mert a férfi problémája megoldódott. Hát, nem. Gusztustalan módon üvöltözve folytatta. Erre már csak annyit válaszoltam, hogy nagyon élvezem az ilyen intelligens emberekkel folytatott társalgást, de remélem, hogy a mögötte ülő kislányának most nem az édesapa a követendő minta. A válaszom oly mértékben sértette ezt az "urat", hogy megállt a kerékpárút kellős közepén és laza mozdulattal kirakta elém a lábát. Egyszerűen elgáncsolt. Utoljára egy évvel ezelőtt estem a korival, de nem ebből az okból kifolyólag. Amíg a maradék méltóságomat keresve tápászkodtam fel az árokpartról, észrevettem, hogy a férfi mögött ülő kislány (akit mellesleg ismerek is) nagyon sír. Gondolom, nem értette a helyzetet, mint ahogyan én sem, csak ő még nálam is jobban meg volt rémülve. A férfi eközben folyamatosan ontotta ki magából a csúszó-mászókat. Az utolsó megnyilvánulásom az volt, hogy megkérdeztem tőle, mostmár boldog-e? Mert a gyereke nem az. Erre üvöltve otthagyott és a zokogó kislányával a háta mögött berobogott a városba.

Tanulság? Nem tudom. Én levontam magamnak. Egy biztos: nem az esett rosszul, hogy megaláztak, hanem az, hogy mindezt a kislánynak végig kellett néznie. Arra azért nagyon kíváncsi lennék, hogy az édesapa hogyan magyarázta el a kialakult helyzetet, és hogyan vigasztalta meg a zokogó gyermekét. Egy biztos, minden mondatunknak, cselekedetünknek következménye van, mert a jövőt mi alakítjuk a gyermekeinknek. Csak nem mindegy, hogyan. Nagyon nem.

Olasz Erika