A megbecsülés hiánya

Húsz év az ipartestület élén

Bőhm Sándor szentesi iparos húsz éven át vezette a helyi ipartestületet. Az augusztus végi tisztújító közgyűlésen úgy döntött, nem vállalja tovább. Az erről szóló bejelentés, illetve a jelöltek nevének voksolás előtti felsorolása nem várt nehézséget okozott a leköszönő elnöknek. Percekig nem tudott megszólalni. Meghatódottan állt az elnökségi asztalnál, és a szavakkal küszködött.

Azt mondja, nehéz volt, de saját akaratából döntött így.

A Fővárosi Irodagéptechnikai Vállalatnál kezdte a munkát. Az országos cégtől Csongrád megye területét kapta feladatul. Minden hónapból több mint egy hetet tölthetett Szentesen. A régi Petőfi Szállóban lakott, majd Ibusz-lakást bérelt. A feleségével ötórai teán ismerkedett meg, közben bevonult katonának, majd miután letelt a két év, elhatározták, összeházasodnak.

- Úgy tartják, egy házasságban általában a nők szava a döntő - mondom. Veszi a lapot, elmosolyodik.

- A nejem azt mondta, ő nem jön Pestre. Idegenkedett a fővárostól. Először Szegeden éltünk, ő azonban hazavágyott Szentesre. Azt mondtam, legyen. Akkor olyan buta voltam, hogy nem áthelyeztettem a telephelyemet, hanem egyszerűen Szegeden visszaadtam az ipart, Szentesen pedig ki akartam váltani. Nem ment könnyen, 1973-ban hat hónapig voltam munkanélküli. Akkor azt mondtam magamnak: ha már ilyen buta voltam, hogy így cselekedtem, akkor igenis oda kell figyelni az érdekképviseleti szervre. Az idő tájt kezdtem bele a társadalmi munkába, olyannyira, hogy '74-ben már a megyei választmány tagja voltam, később pedig a megyei elnökhelyettes lettem.

- Irodagép-műszerészként kezdte a szakmát.

- Így van, írógépeket, számológépeket javítottam, de mikor a szememmel voltak gondjaim, akkor váltanom kellett. Olyan munkát kellett találnom, ahol jobban lát a gép, mint én, így alakult ki a bélyegzőkészítés és a kulcsmásolás. Annak is elmúlt már 20 éve. Én voltam az első társadalmi elnök Szentesen - meséli. Majd kitér arra, hogy valamikor csak az lehetett iparos, aki tagja volt az érdekképviseleti szervezetnek. Az ipartestület így tudott mindenkiről, aki vállalkozói igazolvánnyal rendelkezett. A rendszerváltást követően önkéntes lett a tagság, ebből következik az, hogy az ipartestületnek ma nincs akkora rálátása az egészre. Vallja, csak a tagság érdekeit képviselni nem lehet egy ipartestületnek. A vállalkozók érdekeit kell képviselni.

- Mennyiben változott az iparosság?

- Változott. Szakmák szűntek meg, például a rádiószerelő. Ma már nem javítanak. Az irodagépjavítás is kikopott alólam. A technikai fejlődéssel az elektronika átvette a helyét. A nyugdíjas is visszaadja az ipart, mert ha dolgozik, fizetnie kell a nyugdíjjárulékot, 4500 forint egészségügyi hozzájárulást, és ezek az idős emberek azt mondják, ezt ők már nem vállalják. Olyan jogért újra fizettetni, amit már megszerzett valaki, becstelen dolognak tartom. Újabb tevékenységek jönnek.

- Nehéz szívvel adta át a stafétabotot?

- Ennek az ipartestületnek működnie kell, szeretném, ha az új elnökség továbbvinné ezt a munkát. Gazdaságilag megalapozott, jó állapotban lévő, száz fős tagsággal rendelkező ipartestületet tudtam átadni, amíg tőlem telik, segítem őket. A műhelyemben magam dolgozom. A feleségem szokott segíteni, másra nem számíthatok. Nélküle nem tudtam volna végig csinálni.

Az Iposznál az országos szövetség felügyelő bizottságának az elnökhelyettese. A Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamaránál elnökségi tag, a szentesi kistérség elnökhelyettese. Maradt még társadalmi munkája bőven. Holott, mint mondja, az emberek nem szívesen vesznek részt olyan érdekképviseleti tevékenységekben, amivel nem jár anyagi előny.

- Valamikor tudni kell megállni - jelenti ki elgondolkodva. - Nem biztos, hogy jó az, ha valaki évtizedekig vezető. Begyöpesedik, gondolatai egyirányúak lesznek. Tudni kell nyitni a fiatalok felé. Ezt sokan nem merik megtenni. Egyre nehezebb a dolgunk. A politika számára csak a nagyvállalkozások az érdekesek, a kis vállalkozások nem érdeklik. Nagyobb megbecsülés kellene ennek a rétegnek. Aki saját magát tartja el a családjával együtt. Ez a réteg, ha most azt mondaná, hogy vége, akkor ez a feladat az államra hárulna. Tehát nem terhelni kellene. Ezt százszor el kell mondani, hátha valaki meghallja. Sokszor elmondjuk, hogy baj van. De mindannyiszor süket fülekre találunk.

Lovas József