Az utolsó szolgálat

Lovas József Pál

A szolgálat reggel 6 óráig tartott a szentesi tejüzem portáján. Máskor, normális körülmények között ebben az időpontban jön a váltás, hogy megkezdje este 6-ig tartó, 12 órás munkaidejét. Azon az emlékezetes napon azonban portást már nem osztottak be szolgálatba. A szigorú parancs a kapukat záratta be örökre.

Janó Imre sem várt arra, hogy valamelyik munkatársa majd leváltsa. Tudta jól: ez az utolsó szolgálat, s hogy reggel 6 órakor az ő számára is befejeződik itt minden. Pontosan 5-kor, mint ahogyan azt hosszú éveken át minden munkanapján megtette, végigjárta az üzemet. Szomorúan sétált át az üresen kongó csarnokokon, műhelyeken, ahol máskor ilyentájt már a gépek és emberek zajától volt hangos a tér. Most csend volt mindenütt, élettelen, kifosztott csend. Az eléje táruló látvány: a szétvert üzem képe, a sivár valóság bántotta nagyon, a húsába martak, a szíve tájékán érezte szorításukat. A könnyeivel küszködött, amikor elindult visszafelé.

Föllapozta az eseménynaplót, és mintha az is összejátszott volna a világgal, a történéseket hűen követve, már csak az utolsó lapján hagyott helyet a beírásra: "Az éjjel szolgálati időm alatt említésre méltó esemény nem történt." Valósággal rajzolta a betűket, íráshoz nem szokott ujjai között a toll is csak vergődött. Aláírta a naplót, majd a következő sor közepére még odapingálta csupa nagybetűkkel: VÉGE!

Éles, mindent betöltő csengetés zaja rázta fel gondolataiból. A kapuban régi jó barátja, Török Géza várta, hogy beengedjék.

- Hát megjöttem, testvér - szólalt meg Török már a portásfülkében, miután egy kézszorítással üdvözölték egymást.

Janó bólintott.

- Motoroztál, mint mindig. Nem kellene már ezt tenned, hideg van arra - intette meg vendégét a portás. Az meg csak legyintett rá.

- Áh, dehogy! - mondta. - Csak ez a reggeli köd nem kellene. Behatol mindenüvé, megsanyargatja a testet.

- A köd már ilyen - nyugtázta Janó, miközben egy széket tolt az olajkályha közelébe. - Gyere, ülj le, melegedj meg.

Török cigarettát vett elő. Megszokásból kínálta volna barátját is, ám félúton, amikor eszébe jutott, hogy az nem dohányzik, visszahúzta a csomagot tartó karját.

Janó intett feléje, majd kissé fölemelte a hangját, majdhogynem szemrehányásképpen mondta: - Siettél öreg. Nagyon siettél.

- Gondoltam, beszélgetünk egy kicsit. Majd csak eltelik rajtunk az a két óra.

- El. Az már gyorsan eltelik.

- Na látod! Úgy is olyan régen találkoztunk. Hát most kipótoljuk az elmulasztottakat.

Janó nagyot sóhajtott, fejét tenyerébe hajtotta, úgy nézett maga elé hosszan.

- Nem ilyen találkozásra vágytam én, már ne haragudj rám, pajtás - mondta.

- Tudom. Nekem is nehéz. Egészen ma hajnalig magam sem hittem abban, hogy ez ilyen nehéz lesz.

- Nehéz itt most mindenkinek. Aki ebben az üzemben kereste a kenyerét, annak csak összeszorul a szíve.

Török bólintott. Majd a karjával is tett néhány helyeslő mozdulatot a barátja felé. Kis szünet után elmerengve szólalt meg:

- Ha meggondolom, hogy huszonhat évvel ezelőtt magam nyitottam ki ennek az üzemnek a kapuját. És ma bezárom! Tudod, testvér, olyan ez az egész, mintha az utolsó emlékeket perzselném fel magam mögött.

Gyakran elébe hullnak a szavak a munkásgyűlésről. Az igazgató beszélt. Azzal kezdte, hogy fájó kötelességének tesz eleget, amikor bejelenti: az üzemet egy hónap múlva bezárják. Janóban akkor kezdett összeomlani minden. Addig a napig, óráig, percig nem hitt abban, hogy ez megtörténhet. És nem alaptalanul, hiszen két éve aládúcolásokat végeztek az épületben. Alig egy évre rá statikusokkal vizsgáltatták újra az egészet. A szakemberek az aláírásukat adták, hogy legalább még öt évig nyugodtan dolgozhatnak ott. Az igazgató pedig megígérte, hogy addigra felépítik majd az újat Szentesen.

Janó egészen addig bízott az igazgatóban. A munkásgyűlésen rájött, hogy elárulták, becsapták többedmagával együtt.

- Azért azt nem gondoltam volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül - szólt elgondolkodva.

Török hirtelen fölkapta a fejét, a barátjára nézett, a szeme villogott, úgy mondta:

- Hamar?! Ne viccelj! Papíron, bizonyos fejekben, meg aztán ígéretek özönében húsz éve épül az új üzem. Húsz év nem kis idő, öregem. És erre mondod te azt, hogy hamar?

Emlékszik, persze, hogyne emlékezne! Akkor kapták az első ígéretet egy leendő üzemre. Hogy hamarosan fölépítik. Nagy örömükben neki is ugrottak a régi villanytelep bontásának. Dolgoztak, mint a megszállottak. Ha rágondol, még ma is belényilall a dereka. Cudar munka volt. Azt a masszív épületet lebontani! És mi lett az egészből? Oda települt a BARNEVÁLL! Nem hittek a szemüknek. Azt gondolták, tréfa az egész, és hogy másnap reggelre majd lecserélik a táblát a bejárati ajtó fölött.

- Azt hittem, belepusztulok. Úgy dolgoztam ott, mint egy állat. Hiába!

Török Janó vállára tette a kezét.

- Nézd, testvér, ez nem rajtunk múlt - mondta. - Mi, azt hiszem, megtettünk mindent, amit tőlünk vártak, ami az erőnkből futotta. Azt hiszem, olykor többet is annál. Nem tudom hogyan, de sokszor többet is, mint amennyit elbírhat egy ember.

- Tegnap egy férfi állt meg a kapu előtt - törte meg a pillanatnyi csendet Janó. - Becsengetett, de már akkor láttam rajta, hogy megbánta. Belesett a rácsokon, figyelt, nyilván neki is szokatlan volt ez az istenverte csend. Azt mondta, munkát keres. Komolyan gondolta, tudom. Valami olyasfélét gügyöghettem neki, hogy a legjobb helyen jár. Nem értette a szerencsétlen. Csak nézett rám azokkal a kigúvadt szemeivel. Már-már úgy volt, hogy röhögőgörcsöt kapok ott menten. Aztán elköszönt, és abban maradtunk, hogy nekem is keres munkahelyet.

- Neked? Mi a fenének? - kérdezte Török elcsodálkozva.

Janó a fejét rázta. Csak hülyeségből, mondta. Neki már nem kell új munkahely. Ő itt befejezte, a mai nappal tisztelettel elköszön munkaadójától, az üzemtől, ahová tizenhét évesen véletlenül betévedt. Hej, az a mindenes kifutófiú milyen boldog volt akkor! Örült, hogy munkát kapott, hogy dolgozhatott. Az a fiú, aki időközben felnőtté vált, ma egy megkeseredett, beteg öregemberként távozik régi dicsősége színhelyéről. Nem bírta megállni, hogy ki ne mondja:

- Amit itt most velünk tettek, az nem más, mint egy egész élet arculcsapása. Könnyű szívvel lemondtak rólunk. A központosítás egy új nagyüzem kialakítását hozta a megyeszékhelyen. Ahová 60 kilométer távolságról zötykölik majd a tejet, s visszafelé ugyanannyi az útja a készterméknek is. Nem tesz jót neki, de hát kit érdekel itt az emberek véleménye! Bolond tejes, mehetsz új szakmát tanulni! Mihez értesz máshoz? Tejes vagy. Ez úgy beléd ivódott, mint olaj a fába. Mit teszel, hogy az új munkahelyeden ne érezzék rajtad a tej szagát? Mond, mit csinálsz majd?

Török elgondolkodva nézte barátját. Janó őszinte hangja, elkeseredése megrendítette. Erős akart lenni, következetes, de elbátortalanodott. Vigasztalni szerette volna barátját, vigasztalni hangos szóval, de csak dadogás lett az egészből.

- Nem tudom, testvér. Nem tudom. - mondta nagyon halkan. A hangja elcsuklott, szeméből könny csordult alá.

Öltözködni kezdtek. Lassan, ráérősen, hogy tovább tartson az egész. Már nem hajtotta őket senki. Úgy gondolták, amíg maradnak, addig élnek, s ameddig élnek, addig létezik az, amire egy egész emberöltőt pazaroltak. Az ÜZEM. Azután.

De hiszen már nem lesz több azután.