Gazdag életének 93. évében csendesen elment Balázs Andrásné Molnár Ilona a felsőpárti Csengettyűs iskola utolsó pedagógusa. Szinte gyerekfővel határozta el, hogy tanítani akar. A történelem és az egyéni sors először meggátolta álmai megvalósításában, de 1951-1991-ig beteljesült a csoda. Tudását gazdagon pazarolhatta a legkisebb iskolásokra. Jósága szigorral párosult, mert nem csak szerette a nebulókat, hanem tisztelte is bennük a jövő nemzedékét. Így tudta felvértezni tanítványait olyan tudással, ami biztos alapul szolgált a későbbi iskolás években is.
Miközben tanított, nevelt is. Példájával és következetességével észrevétlenül formálta a gyermekek jellemét. Nem számolta a kötelező tanítási órák után közösen eltöltött időt. Segítette a lemaradókat és sikeres gyermekszínjátszó csoportot vezetett.
Az eredményes munka nem ment a magánélet rovására. Igazi feleség, fele segítség volt a pedagógus és karvezető férj - Balázs András - mellett és nagyszerű embert nevelt fiaiból Árpádból és Endréből. Megértő szeretetéből mindig jutott menyeinek és unokáinak is.
Kilencvenedik születésnapjára megírta szentesi krónikájának első részét Ültessetek hibiszkuszt címmel. Szorgalmasan készült a folytatás: "Egy városról, a számomra legkedvesebb településről."
Mielőtt csendesen elaludt, azt kérte, búcsúztatása ne legyen nagyszabású, ő a tanítványok szerető emlékben akar megmaradni, élni tovább. Ezzel nem csak legendás szerénységét bizonyította, hanem megüzente szelíd parancsát is. Tanítványok, rokonok, barátok, legyetek méltók Molnár Ilonához, akinek lámpást adott kezébe az Úr, s ez a lámpás meleget, fényt sugároz eltávozása után is.
B. M. E.