Török-tatár pusztítás vidékünkön

Négyszáztíz éve történt

Térségünk lakói első alkalommal 1566-ban ismerhették meg igazán, hogy mit jelent a török pusztítás. Ez év tavaszán Szulejmán szultán unokaöccsét, Petrev pasát küldte Gyula ellen, aki már május végén átkelt a Maroson, és Mezőszöllősön vert tábort. A pasát kísérő közel 40 ezer krimi-tatár, akik most először harcoltak a törökök segédcsapataként Magyarországon, kifosztotta és feldúlta a mai Csongrád megye tiszántúli részeit. Gyula végvára két hónapig védte magát, de a védők szeptember 2-án feladták a várat, s ezzel a Tisza-Maros közén is kiteljesedett a hódoltsági élet.

A gyulai vár elestét kísérő török-tatár pusztítást Petrák Ferenc XVIII. századi szentesi kéziratos krónikája is megörökítette. Eszerint: "Az 1566-ik esztendőben ezen várost a török és tatár végképp elpusztította. A várost felgyújtván leégette, lakosai közül akit elfoghatott, Tatár-országba rabul elhajtotta." Több környékbeli település ekkor tűnt el végleg a térképről, s nevük csak határnévként élt tovább (pl. Tés, Ecser).

A "tizenötéves háború" idején (1593-1606) ismét lángba borult a vidék. Bár a harcok messze, a horvát végeken robbantak ki, 1595-ben már a Körös-Tisza-Maros szöge is hadszíntérré vált. Báthory Zsigmond fejedelem szembefordította Erdélyt a Portával, s csapatai ez évben visszafoglalták Lippát, Jenőt, Aradot, Világost és egy sor kisebb palánkot. Gyula és Szolnok helyzete kritikussá vált. Miksa főherceg kísérletet tett elfoglalásukra, de eredménytelenül. A következő évben a temesvári beglerbég megsegítésére tatár csapatokat vezényeltek a Maros és a Tisza mentére, amelyek kegyetlen pusztítást végeztek a térség településeiben. Eger eleste és az egyesült keresztény seregek súlyos mezőkeresztesi csatavesztése (1596. október) után szinte állandósult a tatárok jelenléte Szeged és Gyula társégében. A török hadvezetés a tatárok nagy részét nem küldte haza telelni, hanem "ráültette" őket az Alföld falvaira.

A gazdagabb mezővárosok (Szeged, Kecskemét) magas hadisarccal próbálták megoltalmazni magukat, de a kisebb települések sorsa a teljes pusztulás lett. A hagyomány szerint Szentes lakói a környező nádasokba menekültek a tatárok elől, de a város nem kerülhette el a kifosztást. Ezekben az években pusztultak el a szomszédos falvak, melyek lakói Szentesen kerestek menedéket.

Sima László érzékletesen ír ezekről az eseményekről Szentes város története című munkájában: "A temesvári pasa 1599-ben újból rászabadította az Alföldre a krimi tatárokat, s azok oly irtózatos irtást vittek véghez, amelyhez hasonlót talán még soha. Az ismételten kifosztott és elpusztított falvak most már az enyészeté lettek. Ekkor pusztultak el: a már amúgy

is néptelen Királyság és Dónáttornya, Szentlászló, Szentmihályfalva, Veresegyháza, Tőke, Hékéd, Fábián-sebestyén, és a községek, városok végtelen hosszú sora, amelyek legnagyobb része soha többé föl nem ébredt."

Szentes szerencsére kiheverte a tatárok pusztítását; népessége hamarosan elérte a régi szintet. Bizonyítja ezt, hogy a váci püspökség 1628. évi dézsmajegyzékében egyedül Szentes szerepel azzal a megjegyzéssel, hogy "jó város" és 14 forintot fizet. A vidék általános pusztulását jelzi, hogy a szomszédos Vásárhelyt is csak mint pusztát említi a lajstrom, minden kirovás nélkül.

Labádi Lajos