De ha ez nem lenne elég, mesélek tovább. Elindultunk hazafelé, indulás előtt Manó már magától bekapcsolta mind az első, mind a hátsó villogóját, mivel már sötét volt, és ő nagylányként már megtanulta, ilyenkor ki kell magunkat világítani, hogy lássanak bennünket az autósok. Így tettem én is. Este volt, nem igazán volt forgalom, így Dorka kérésére megpróbálkoztunk az úton való közlekedéssel. A Klauzál utcán mentünk a Kossuth utca felé, és már jóval előtte megbeszéltük, hogy a "háromszög" tábla előtt lassítunk, leszállunk, felmegyünk a járdára és áttoljuk a kerékpárt a zebrán a túloldalra. Ekkor a "Központi ABC" mögötti kis utcáról hirtelen, nagy sebességgel, gyakorlatilag minden lassítás nélkül kikanyarodott elénk nem is egy, hanem két autó, és egyikőjük sem gondolta úgy, hogy az elsőbbségadás kötelező tábla rájuk vonatkozna. Kiabáltam a lányomnak, hogy álljon meg. Ő szerencsére még időben meg tudott állni, így nem gázoltak rajta keresztül. Leszálltunk és innentől gyalog mentünk hazáig. Én nagyon megijedtem, sírtam, Dorka pedig nem értette, miért akarták egy délután kétszer is elgázolni, amikor ő annyira szeret biciklizni, és mindent úgy csinál, ahogy anya mondja.
És tulajdonképpen én sem értem. Tényleg olyan világba szültem két gyereket, ahol már nem számítanak!? Ahol fontosabbá vált az, hogy két perccel hamarabb érjünk célba még olyan áron is, hogy azzal gyerekek életét veszélyeztetjük, de legalábbis olyan mértékben ráijesztünk, hogy lassan a sétálástól is elmegy a kedve, mert ki tudja átjut-e élve a zebrán? Ezek után hogyan és mikor fogom majd engedni neki, hogy egyedül közlekedjen? És miért várja el bárki is, hogy ezek a gyerekek majd szépen, biztonságosan és felelősségteljesen közlekedjenek a jövőben, amikor erre minimális példát látnak az életben? És ha már az életnél tartok, talán jobb lenne, ha nem is gondolnék bele abba, hogy mi ma "csak" közlekedtünk, hol van még az élet többi területe, ahol nagy valószínűséggel szintén nem bánunk másként gyermekeinkkel. Hiszen úgy tartják, az ember jelleme a vezetési stílusában mutatkozik meg igazán. Nos, ha ez a jellem olyan, ami minden gond nélkül a legnagyobb kincseinket is képes eltaposni, akkor szomorú világnak nézünk elé, ahol gyermekeinknek nehezen tudunk pozitív érzelmeket, értékeket átadni.
Annyit még hozzátennék, hogy nem vagyok csak és kizárólag "elfogult" biciklis, nagyon sokat szoktam vezetni, tehát tudom, milyen az, amikor vezetés közben oda kell figyelnünk egymásra, az idős emberekre és a gyerekekre.
Gábor Rita