2. Egy hét a családnál

Cseuz ötödik olimpiája

Ott folytatjuk, hogy Cseuz László megérkezett New Yorkba. A nagyváros repülőterén a csomagjaira, no meg a kerékpárjára vár. Már a repülőtéri csomagfogadó is kiürült, rohangál össze-vissza, a vejével beszél telefonon, aztán Haraszti Tegzét hívja - neki október 23-án adták át a díszpolgári címet -, vele mindig meg volt a kapcsolata, azt kérte tőle, hogy segítsen, magyarázza el a történéseket a helybélieknek. Valahogyan megértették. Akkor azt mondták, akár egy hetet is várakoznia kell.

Két nap lett belőle. Szállodában lakott, az első napot a veje fizette, a másodikat már neki kellett állnia, erre azért is emlékezik olyan pontosan, mert drága volt. Ahogy átvehette a csomagjait, másnap reggel elindult Manhattanba. Aránylag simán bejutott a repülőtéri szállodától a városközpontba.

- Első dolgom az volt, hogy vegyek egy fényképezőgépet - meséli.

- Egyetlenegy gépet találtam, ami hasonlított a régihez. Szép ciklámen színűt, erre akkor nem is gondoltam, de nem akartam más márkát venni, mert ehhez értettem. A lányom később meg is jegyezte: hogy mertem egy ilyen színű géppel emberek közé menni!

Sok képet készített, ahogy haladt a Broadwayon (képünkön) egészen a Szabadság-szoborig, betért a Central parkba is, ahol éppen egy koncertet tartottak. Délután 2 óra tájban a George Washington hídon elhagyta New Yorkot.

Fölfelé haladva a Nagy-tavakhoz, Pennsylvanián át, a Pocond hegységgel kellett megküzdenie, mígnem 6 nap után megérkezett a Niagara vízeséshez. Meg tudta csodálni az amerikai és a kanadai oldalán is, azt mondja, az utóbbi szebb, elég közel mehetett hozzá. A kanadai határnál komoly ellenőrzésen ment át, a legszigorúbbat kapta egész útja során. Éjszakára egy hotelban szállt meg, aztán reggel elindult a lányáékhoz. Útban Hamilton felé aztán ismét becsapódott. Ismeretes, Amerikában mérföldben számolnak, a tanár úr azt hitte, Kanadában is azt követik. Látta a táblát, rá volt írva a hatvanas szám, gondolta mérföld lehet, ami közel 90 kilométert jelent. Nyugodtan tekert Ha-milton irányába, mígnem túlment rajta. Valamivel később érkezett meg, de így is megelőzte a családot, fél órával később érkeztek meg a nyaralásból. A lakásuk előtt várta őket.

- Lányomék öt éve élnek már kint, Marci unokám most lett első osztályos, a kislány, Minna hároméves. Jól érzik magukat, most költöznek majd át a saját kertes házukba. Náluk töltöttem egy hetet, regenerálódtam, az út közben leadott kilókból is visszaszedtem néhányat. A kerékpáromat rendbe tették a szervizben. A gyerekekkel eljártam az uszodába, kirándulgattunk a környéken, föltöltődtem.

Aztán újra nyeregbe szállt. Főúton haladt tovább, van olyan szakasz, ahol az autópályán ráengedik a kerékpárosokat a leálló sávra. Szerinte ezt idehaza is meg lehetne tenni, mert ez a legbiztonságosabb, ha nincs közelben kerékpárút. Amerikában is tapasztalhatta mindezt. A Huron tónál (a 4-es főút folytatásaként) kompra szállt, hogy átkeljen a tó túloldalán lévő földnyelvre.

- Bild Riverben találkoztam egy magyar házaspárral, a dolog érdekessége, hogy a hölgyet Szentesi Évának hívják. Amikor meglátták a zászlót, azon a Szentes feliratot, rögtön megálltak, beszélgettünk. Kiderült, hogy a férfi a 72-es olimpiai bajnok birkózónak, Hegedűs Csabának volt a válogatott csapattársa. Meghívtak ebédre. Megengedték, hogy telefonáljak any-nyit, amennyit akarok. Nagyon kedvesek voltak - mondja.

Marathon város környékén járt, egy nehezebb szakasz következett, gond volt az is, hogy nem volt térerő, nem tudta használni a mobilját. Telefonfülke meg nagyon ritkán volt arrafelé. Eljutott a Kakabeka vízeséshez, azt mondja, neki jobban tetszett, mint a Niagara. A Sziklás hegység felé haladva, a Winnipeg-Regina-Calgary útvonal egy nyomasztó szakasz volt: hosszú, egyenes négypályás út, leállósávval, környékén csak ritkán találkozott településsel, fával. Egyhangú volt, és az egész út hullámzott.

- A Sziklás hegységtől tartottam a leginkább, az emelkedőktől, a kemény hegyektől és a medvéktől - mesél tovább.

- Meglepetésemre, nem nehezítette meg annyira a dolgom, mint amire számítottam. Háromezer kilométerre voltam Hamiltontól, nagyon szép vidéken jártam. Még a Superior tónál magyarázta el egy állatorvos, hogyan védekezzek az út mentén kóválygó medvékkel szemben. Azt mondta, legyen nálam chips, s ha meglátom a medvét, dobjam elé, mire a csomagot kibontja, akkorára már el tudok kerékpározni onnan. Szerencsére nagyobb medvekalandban nem volt részem, az egyszem medvét is a Sziklás hegység szélén láttam meg, az út mentén legelészett. Mire elővettem a fényképezőgépet, és közelebb mentem hozzá, eloldalgott. Ennyi volt belőlük. Igaz, mindig főúton haladtam. Nem volt védősáv, kerítés sem, csak tábla hirdette jelenlétüket.

Vancouverben ismét találkozott egy magyar családdal, elhívták a lakásukra. Náluk maradt három napig. Mivel ide is hamarabb érkezett meg, így megint el kellett cserélni a repülőjegyet. A közeli Victoriába átkerékpározva találkozott a volt szentesi illetőségű Balogh Jánossal. A Sanghajba tartó gépre is ismerősei segítettek a fölszállásnál.

- A sok eső jellemezte spanyol út után az amerikai földrészen kellemesebb időjárásban volt részem. Erre már nem kempingekben, hanem út menti motelekben szálltam meg. Olcsóbb volt a szállodáknál, drágább a kempingnél, de a kerékpárt is bevihettem, és teljes biztonságot jelentett - mondja öszszegzésként Cseuz László.

(folytatjuk)