Újra itt a hősök vasárnapja. És bevallom: gondban vagyok. Mert mondani szeretnék tiszteletükre valami érvényeset. Nem valami újat. Mert lehet-e velük kapcsolatban újat mondani? Valami olyasmit, amitől még a legfásultabb lelkek is megrendülek? Erre még akkor sem vállalkoznék, ha volna bennem valami költői hajlandóság.
Mert nem érdemelném meg. Annak ellenére sem érdemelném meg himnuszos dicsőítésüket, hogy tudom: nem voltak ők mindnyájan hősök. Legtöbbjük csak áldozata volt a XX. század nacionalista őrületének, mint ahogy napjainkban váltak sok ezren az ázsiai természeti csapások áldozataivá.
Viszont azt nagy hangsúllyal merem kimondani, hogy nem szabad tőlük sajnálnom és sajnáltatnom a hősöknek kijáró rangot, mert mindegyikük halála kérdéssé változtatta őket. Olyan kérdéssé, melyet szent kérdésnek kell tartanunk, ha biztosak akarunk lenni abban, hogy emberek vagyunk.
A szent kérdés pedig így szól: nem vagyok-e véletlenül én is halott? Olyan halott, aki még azt sem érdemli meg, hogy valaminek áldozatává váljon? Mert esetleg sem élni, sem halni nem tudok semmiért? Csak "hulla" tudok lenni saját egykedvűségem és közönyösségem halottas ágyán? S legfeljebb arra vagyok alkalmas, hogy eladható avagy megvásárolható árucikk legyek mindenféle érdekek piacán?
Kettőezernyolc májusának utolsó vasárnapján tudok-e magam is kérdéssé válni a magam lelkiismeretének ítélőszéke előtt? Vagy netán csak Pilátus tudok lenni, aki összetéveszti a bennem élni akaró Krisztust a bennem gonoszkodó Barabással?
De jó lenne tudni, hogy e vasárnapon hány magyar tette kérdéssé saját magát, mikor megállt a különféle hősi emlékműveken olvasható névsor tükre előtt! De jó lenne abban remélni, hogy vannak még e hazában olyan magyar anyák és apák, akik azért zarándokolnak ki a temetőkbe Hősök-napján, hogy ott elimádkozhassák gyermekeikkel Petőfi szavait: "A magyarok Istenére/ Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább/ Nem leszünk!"
S miközben ezt teszik, okosan el is magyarázzák nekik: a magyarok a XXI. század elején odajutottak, hogy saját maguknak lehetnek rabtartói, ha fel nem ébred bennük az értelem és a lelkiismeret szabadsága.
S mert ezt csak hiteles anyák és apák tudják megértetni korán el nem rontott gyermekeikkel, ezért az imába vetett hitet meg kellene kockáztatnunk.
Valami ilyesmivel lehetne megszolgálnunk, hogy egyáltalán legyen hősök vasárnapja e szép május végén és egy szebb magyar nyár elején. Most, hogy írásom végéhez értem, döbbenek rá, hogy csak akkor mondtam valamit, ha e napon nem hiába imádkozom a zsoltár szavait: "Ébredj fel ó Uram!/ Miért alszol? Ébredj fel!" És ha érvényesen szóltam, segíts!
Vági László