A húsvét utáni napokban, két olyan vélemény kínálta fel magát elgondolkodásra, melyeket tanulságos lesz először egymással szembesíteni. Erre vállalkozom.
Szerda volt az a bizonyos nap, mikor az egyik országos napilapból megtudtam, hogy egy közismert magyar újságíró hogyan vélekedik a zsidókról. Íme: "Jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi indokzsidóink" - értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust. "Más szóval: ha van egy olyan nép, mely merészel minket jobban gyűlölni, mint mi őket, akkor e népnek a puszta léte is feljogosít minket arra, hogy utáljuk."
Nem kétséges, hogy e félelmetes logika megalkotója nagyon őszintén akarta így megszellőztetni "hazafiúi" érzelmeit, s félek, volt oka hinni, hogy vallomásával sokakban okoz - "húsvéti ajándékul" - kellemes zsigeri nekibuzdulásokat. Félek, hogy az effajta hazafiasságnak nem kevesen adják oda a szívüket és elméjüket. Egyszer már volt erről tapasztalásom fiatal lelkész koromban.
A másik vélemény nem mai. Régi és - sajnos - nem is magyar.
A nagy gazdasági válság idején, 1931-ben halt meg a híres, nevezetes Gróf Batthyány-Strattmann László, ki azzal tette magát nagy emberré és szent magyarrá, hogy ingyen gyógyította betegeit. Ezzel az ő nagyon hiteles jótékonykodásával akkora tekintélyt szerzett magának, hogy azt még politikai ellenfelei is elismerték.
A szocialista beállítottságú Burgenlandische Freiheit így nyilatkozott róla: "Magas szintű embersége feledtette vele, hogy - mint sok más arisztokrata társa -, ő is Ausztria és Burgenland ellenségévé válhatott volna. Ez a felejtés annyira ment, hogy kórházát Burgenland számára ingyen rendelkezésére bocsátotta. Itt egy férfi jóvátette azt, hogy hercegként és földbirtokosként jött a világra."
Íme egy vélemény, melyet nem valamiféle ítélet formált meg, hanem nyitott szem, mely tud embert látni és embert dicsérni, ha emberrel találja magát szemben, még akkor is, ha az az ember "nem a mi emberünk."
E két vélemény között az az óriási különbség, hogy az egyik képtelen észrevenni a neki nem tetszőkben az embert, míg a másik nagyon mélyen megemeli a kalapját még az ellenfélnek tartott ember előtt is, ha bizonyítja, hogy ember.
Bizony nem ártana, ha a boldoggá avatott nagy magyar főúr emlékezete és tisztelete sok mai magyarnak - a harcos "hazafiaknak is" -, vissza tudná adni elveszett szemevilágát. Mert a mi népünk túl tudott élni tatár, török, német, szovjet ártást, de saját szemevilágának elhomályosulásának ki tudja-e heverni? Meddig tűri a történelem, hogy elvakult magyarok egymás ellen lobogtassák zászlóikat?
Hosszú életem során két diktatúra halálát éltem meg. Legalábbis azt hittem. Tévedtem? De jó lenne tévedni! De jó lenne megérni, hogy két "így is lehet" között az utóbbi kerekedne felül! Az embert látó szemek igazsága.
Vági László