Nyugdíjba megy a telekkönyves

A szentesi Járásbíróság, mint Telekkönyvi Hatóság 1968 októberében érettségivel rendelkező, gépelni jól tudó férfi munkaerőt keresett. István Ferencnek (képünkön) szerencséje volt, november 1-jén már munkába is állhatott. Azt mondja hamar beletanult és megszerette a feladatát. Olyannyira, hogy '70 január elején sikeres telekkönyvi szakvizsgát tett az Igazságügyi Minisztériumban.

- Összesen kilencen voltunk az ország különböző részeiből. Köztük, a magam 22. évével én voltam a legfiatalabb. És úgy tudom, ez volt az utolsó telekkönyvi szakvizsga az országban - meséli.

Kétéves sorkatonai szolgálat után a Csongrád Megyei Földhivatal alkalmazza. Ugyanis 1972. január 1-jével a Telekkönyvi Hatóságok megszűntek, az anyagok átkerültek a földhivatalokhoz. Másfél évet tölt a Szegedi Járási Földhivatalban, aztán kérésére áthelyezik Szentesre, ahol a megszokott ügyintézés mellett teljes hajrában ment az új ingatlan nyilvántartás szerkesztése. Amiből az utolsó nagy falat Csongrád lett.

- Így 1979 januárjában a munkacsoporttal áttelepültünk a szomszéd városba - mondja. - Tapasztalt és aktív kollégák alkották a csoportot, november 30-ára be is fejeztük a feladatot. "Jutalmul" '80-ban két borsodi község új ingatlan nyilvántartásának szerkesztésével bíztak meg bennünket. Sárazsadány-ban a tanácsháza nagytermében táboroztunk le, ami nem csak a szerkesztési munkánk ellátására szolgált, az a helyiség volt egyúttal a konyhánk és a fürdőszobánk is. Az aránylag hűvös tavaszi napok melegét egy olajkályha biztosította számunkra, ami egyúttal főzésre is szolgált. "Szakács" kollégánk olykor az ügyfelezést szakította meg, hogy az éppen főzésben lévő ételen kavarjon egyet-kettőt, mielőtt még lekozmálna.

Aztán Hercegkút következett. Ott is a tanácsháza nagytermét vették birtokba, azzal a különbséggel, hogy ott már volt étkezési lehetőségük az iskolai menzán, a szállásuk viszont a tárgyalóteremben lett kialakítva, így lett a nagyterem hálószoba egyben tárgyaló. A falu lakóival itt is jó kapcsolatot alakítottak ki. Jól emlékszik a település nevezetességeire, a svábosan pácolt szalonnára, és a jó minőségű borokra. - A falu mindkét végén pincesorok helyezkedtek el. Egy idő után annyira megkedveltek bennünket, messziről jött alföldi embereket, hogy már a noteszomba kellett feljegyezni, hogy melyik nap kihez vagyunk hivatalosak uzsonnával egybekötött pincelátogatásra - meséli.

És ha már az emlékek között kutatunk, nem feledkezhetünk meg a lovakról sem. István Ferenc gyermekkora óta vonzódik a négylábú patásokhoz. Az első lovát 1980-ban vásárolta. Szabadidejének nagy részét a lovas életnek szentelte. Lovassport bírói képesítéssel rendelkezik, számos versenyen vett részt. Csongrádon fölkarolta a lovas klubbot, szervezte a városi lovas napokat. Egy ideig elvállalta az időközben megalakult Csongrádi Lovas Klub elnöki tisztét is.

- Kollégáim többször emlegették, hogy miért busszal járok át Csongrádra. Aztán egy reggel, hogy teljesüljön a kívánságuk, felnyergeltem a kedvenc szürkémet, s fél 8-kor lóháton megérkeztem az irodánkhoz - mondja.

Huszonhat évet ingáztam a két város között. Életemből harminckilenc évet szenteltem a hivatásnak. A közel négy évtizedes munkám során sok kollégával dolgoztam, de közülük kevesen vállalták hosszabb időre a földhivatali munkát. Ennek oka talán az is lehetett, hogy szinte állandóan bejött valamilyen kampánymunka.

- A szakma időközben elnőiesedett. Amikor a telekkönyvbe kerültem, minden ügyintéző férfi volt, csak az adminisztrátor volt nő. Ma már jóval több a női alkalmazottak száma, mint a férfiaké. Ez is oka lehet annak, hogy ilyen sokáig kitartottam a földhivatal mellett - mondja mosolyogva, majd még megemlíti: - 1970-ben én voltam az országban a legfiatalabb telekkönyves. Szinte biztosra veszem, hogy mára én lettem az "utolsó mohikán", aki telekkönyvi szakvizsgával földhivatali állományban van. Igaz, már nem sokáig. Várnak a nyugdíjas évek.

Lovas József