2007. december 21.

"Búcsú olvasóinktól"

Rendkívül rossz, kellemetlen emlékem fűződik a fenti címhez. Szentesi lokálpatriótaként mindig büszke voltam rá, hogy szülővárosom már az 1960-as években azon kevés településhez tartozott, amelyeknek van saját újságjuk. A mai fiatalok már nemigen tudják, hogy a jelzett időszakban az országos terjesztésű napilapok mellett csak megyei újságok léteztek, és csupán elvétve akadt egy-egy városi vagy községi sajtótermék. Az 1968 áprilisában útjára indított Szentesi Élet című havonta megjelenő újság ezek közé tartozott. Az alapító-szerkesztő Szabó Róbert újságíró volt, akinek a munkáját 11 tagú társadalmi szerkesztőbizottság segítette. A beköszöntőt édesapám, Labádi Sándor írta, aki pártolta és segítette a helyi lap megszületését. Az induláskor egy lapszám ára 1,50 Ft volt, a példányszám pedig közel 4000. Közel sem szívderítő történetem ehhez az újsághoz kapcsolódik.

1973-tól Szegeden tanultam, készülve a tanári pályára. Másodéves koromtól közös albérletben laktam egy budapesti fiúval, aki azóta jeles irodalomtörténész. Ismerkedésünk időszakában kölcsönösen érdeklődtünk egymás szülőhelye iránt; honvágyunk csillapítására gyakorta felidéztük az otthoni dolgokat. Sokszor olyanok voltunk mint a gyerekek: olykor-olykor túlzásokba esve, egymásra licitálva, nemegyszer heveskedve magasztaltuk saját városunkat. Mivel Laci barátom ekkoriban még nem járt Szentesen, és én sem Pestlőrincen, bátran eshettünk túlzásokba. A pesti méretekkel persze nehezen vehettem fel a versenyt, de azért önérzetesen soroltam: Szentes megyeszékhely volt, Szentlőrinc pedig Nagy-Budapestnek csak egy külső kerülete; Szentesnek saját folyója van, és a Tisza is csak egy köpésre; nálunk leszúrnak egy botot, és már jön is a 98 fokos termálvíz; a TV-tornyunk a legkorszerűbb; a mi búzaföldjeink a legnagyobb hozamúak; a világhírű szentesi zöldségféléket eszi a főváros lakossága.

Egyik ilyen évődésünk alkalmával mintegy döntő érvként vágtam oda: - És kedves barátom, hol van Pestlőrincnek saját újságja?! Mert Szentesnek van, közel 10 éve! - No hiszen! Szeretném én azt látni! Biztosan valami stencilezett vacak! - vágott vissza kenyeres pajtásom. Nagyon feldühített lekicsinylő megjegyzése, de mivel nem volt nálam egyetlen újságszám sem, nem tudtam megcáfolni állítását.

Eltelt néhány hónap; 1975. augusztus végét írtuk. Kezdődött az új tanév. Visszautazva Szegedre, az állomáson megvettem a Szentesi Élet legújabb számát. Mivel útitársam akadt, az újságot olvasatlanul tettem félre. Megérkezve albérletünkbe, éppen csak köszönve, némi diadalérzettel, szándékosan hanyag mozdulattal odalöktem szobatársamnak a nagyalakú, nyolcoldalas, nyomdai előállítású, igényesen szerkesztett Szentesi Életet, mondván: - Ez szerinted stencilezett vacak?!

Amíg kicsomagoltam, Laci barátom elmélyült az újság olvasgatásába. Kisidő múlva megszólalt: - Öreg! Te olvastad már ezt a számot? Hangjából tapintatos együttérzés csengett, mint amikor valaki rosszhír közlésére kényszerül. - Még nem volt időm. Miért? - kérdeztem gyanútlanul. Nem válaszolt, csak elém tette az újságot, és a címoldalra bökött. Olvasni kezdtem. "Búcsú olvasóinktól" - szólt a cím. Még ekkor sem kapcsoltam, de tovább haladva a szövegben, iménti önelégült büszkeségem oszladozni kezdett, helyet adva a fokozatosan szétáradó tehetetlen dühnek. Az ominózus írás ugyanis a következőket tartalmazta:

"Ezúton tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a sajtó papírellátásának helyzetével kapcsolatban a Kormány Tájékoztatási Hivatala III/2501 /1975. VII. 14. sz. döntésével a Szentesi Élet, a városi pártbizottság és tanács lapjának kiadási engedélyét visszavonta. Más szóval most augusztusban az utolsó lappéldányt vehetik kézbe szentesi és más vidékről való olva-sóink." A továbbiakból kiderült, hogy a nyolcadik évfolyamában lévő újság példányszáma megközelíti a hétezret, és Szentesen a családok 85 százalékához eljut. "Mit tudnánk még mondani: elnézését kérjük olvasóinknak, hogy szeptember hónapban már a posta nem kézbesíti a Szentesi Életet." - zárult a közlemény.

Letaglózva, megszégyenülten ültem, mintha én hoztam volna a fenti lélektelen, cinikus határozatot. Egy életre belém vésődött e történés hangulata; ettől kezdve viselem rendkívül nehezen a hatalmi arrogancia mindenféle megnyilvánulását. Laci barátom órákon át együtt érzően velem hallgatott. Mintha vidéki, kisvárosi barátját ért arculcsapás őt is megérintette volna.

A Szentesi Élet "jogfosztottsága" 1978 márciusáig tartott. Az újrakezdést követő második (áprilisi) számában jelent meg az első írásom: Kik lesznek a várostörténet szerzői? címen. Azóta - eltérő gyakorisággal ugyan - bedolgozója, külső cikkírója vagyok a lapnak. Ezért is, de a városára büszke szentesi polgárként is elkomorodom, amikor időnként felröppen a hír a Szentesi Élet esetleges megszüntetéséről. Magát kicsinyelné le a város, ha egyetlen nagy múltú, legújabb kori sajtóorgánumát hagyná elenyészni. A fenti történet talán intő példa lehet. Azt kívánom, hogy az elkövetkező újesztendőben, méltó ünneplésben részesüljön a 40. évfolyamába lépő Szentesi Élet! Úgy legyen!

Labádi Lajos