Az nem a kijárat!

Érdekes, mozgalmas, változatos és nyüzsgő világba csöppentem, amikor 18 évesen beléptem a megyeházán lévő szerkesztőség ajtaján. Abban az időben még havonta jelent meg a lap 10 oldalon! Valami már akkor megfogott ebben a miliőben. Teltek az évek, és én egyre jobban megszerettem ezt a "szabad szellemi műhelyt." Szándékosan használom a "szabad szellemi műhely" idézetet, mert ez szállóigévé vált, és ebben a felfogásban dolgoztunk a lapnál.

Az emlékek után kutatok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha - mert nem szeretnék senkit sem kiemelni vagy háttérbe szorítani - általánosságban beszélek. Számomra mindenki egyformán kedves vagy nem. Jó néhány éve "viselem" a különböző személyiségű újságíró és nem újságíró kollégákat. Mindenki egyéniség! De még milyen!

Egy azóta is megmosolyogtató történet jutott eszembe. Még a megyeházán volt a szerkesztőség, amikor a városi pártbizottság titkára átjött hozzánk. A szerinek 4 szobája volt. Az egyik szobában volt egy úgynevezett vakajtó, amiben a polcon kávéfőző, kávéscsészék sorakoztak, valamint oda voltak elsüllyesztve a tisztítószerek és a takarítóeszközök. A titkár a látogatása végeztével odament a vakajtóhoz (valószínűleg elfelejtette, hogy nem ott jött be), és nagy lendülettel kinyitotta. Időnk nem volt szólni, hogy nem az a kijárati ajtó, mert olyan hirtelen történt. Tétovázott néhány másodpercig - miután rájött, hogy nem a folyosóra nyílik -, és annyit mondott: "Na, én meg mindjárt ki is takarítok!", és azzal becsukta a vak ajtót. Természetesen néma csend volt az irodában, majd szívélyesen útba igazítottuk. Valamennyien összenéztünk, de előtte senki sem mert nevetni. Az már sejthető, hogy később hatalmas nevetés tört ki a szeriben, és potyogtak a könnyeink a malőrön.

Csáki Anikó