Első szentesi karácsonyom után, 1979. december 30-án foglaltam írásba, miért érzem nagyon, hogy karácsonynak lelke van, hatalmas, erős lelke. Azért éreztem karácsony lelkét nagyon erősnek, mert december 24-én, az itteni első éjféli mise előtt megkockáztattam, hogy el Trabantozzam 165 kilométerre, Hatvanba, hogy édesapám jelenlétében még egyházi misét végezzek, tekintettel arra, hogy biztosnak látszott: ez az Ő utolsó karácsonya. És az a 87 éves édesapa és pedagógus, aki engem nagyon megtanított karácsonyt ünnepelni és ünnepeltetni, nem ünnepelhet karácsonyt utoljára úgy, hogy pap fiát nélkülöznie kelljen csak azért, mert Szentes messze van Hatvantól.
Nem volt messze! Még azon az alapon sem volt messze, hogy a téli útviszonyok miatt egy öreg Trabant nem jelent túl nagy biztonságot.
De hát karácsonynak lelke van! S ünnep után nagy megnyugvással foglaltam írásba, hogy bizony játékszere voltam karácsony bennem fungáló lelkének.
Azóta eltelt huszonnyolc esztendő. S az idén 89 évesen élem meg életem talán utolsó karácsonyát, ha megélem. Legalább is kell erre gondolnom. S miközben erre gondolok, eszembe jut az az ismeretlen pápai nagyapa, aki 2007-ben 90 évesen azon izgulhat, hogy eljut-e hozzá vásárosnaményi unokája? Nem azért, mert nagy a távolság, hanem azért, mert nagy az advent szent idejére rögzített vasúti sztrájk veszély. Advent első vasárnapján, a Vasárnapi Hírekből tudom, hogy az én dunántúli ismeretlen kortársam esetleg nélkülözni fogja unokája látogatását, mivel mintha az idén karácsony lelke nem volna oly erős, mint kellene.
És mintha a mai magyar társadalom lelki erejével is baj volna! Ezért válhat kérdésessé a szeretet ünnepének győzelme a "semmi sodrása" felett. József Attilától veszem kölcsön a "semmi sodrása" kifejezést abban a meggyőződésben, hogyha béke idején egy nép karácsonyát úgy meg lehet rontani, ahogy arra egy országos méretű zűrzavar képes, akkor az a nép bizony már csak sodródik, nem pedig éli normális önmagát. Ezért a magam részéről imádságommá tettem József Attila e szavait: "Ijessz meg engem, Istenem/ Szükségem van haragodra,/ Bukj föl az árból hirtelen,/ Ne rántson el a semmi sodra!"
S ezt azért imádkozom minden maradék hitemet összeszedve, mert magyar pap vagyok már 65 éve, s nagyon rettegek attól, hogy én is felelős vagyok abban, hogy a magyar társadalom nem mer bátran szembenézni - újra Attilát idézem - Isten "ember arcú hiányával". Pedig a karácsony éppen annak ünnepe, hogy a történelem Ura megmutatta Betlehemben a maga ember arcát. E szembenézéshez képest a politikai játszadozásoknak semmivé kellene válniuk! Ez lehetne karácsony lelkének igazi győzelme!
Vági László