Íme, egy történet, ajánlom olvasóink szíves figyelmébe. Jó néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban (Seattle) rendezték meg a paraolimpiai játékokat, a fogyatékkal élő emberek olimpiáját. Kilenc atléta, valamennyi mentálisan vagy fizikailag sérült, fölállt a 100 méteres síkfutás startvonalához. Elindultak - bár nem mindenki a lábán futva - a célba érkezés és a győzelem reményében. Egy váratlan pillanatban az egyik fiú megbotlott az aszfaltban, bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többiek észrevették, lelassítottak, azután megálltak. Aztán valamennyien visszafordultak. Az egyik Down-kóros kislány leguggolt a fiú mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Majd mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak át a célvonalon. A nézők, akik ott voltak a rendezvényen, valamennyien felálltak, és hosszú perceken át tapsoltak.
A történetet dr. Gyuricza Csaba egyetemi docens, dékán-helyettes mondta el az október 23-ai ünnepségen a díszpolgári cím átadásakor a városházán. Hogy miért? Azért, felelte, mert valahol legbelül mindannyian tudjuk, a legfontosabb nem az egymás fölött aratott győzelem, az életben sokkal fontosabb a másik győzelemhez segítése.
Az egykori Barthás diák volt tanárát, Bucsány Györgyöt méltató szavaiban elmondta: a tanár úr ilyen ember. Mindig is fontosnak tartotta és annak tartja ma is, hogy az értelmes és érthető emberi beszédre neveljen. Hogy jóságot közvetítsen. A sporteseményen történteken el kellene gondolkodnia mindenkinek. Különösen a politikusaink szívelhetnék meg a Seattle-i példát. A gyűlölet, az egymást rágalmazó handabandázás helyett, jobbot nyújtva egymásnak, összeölelkezve állnának az ország élére. Hogy a hazának, a benne lakó polgároknak, akikből élnek, végre nekünk is jobb életünk legyen.
(lovas)