Engedje meg a kedves olvasó, hogy e mostani írásomat József Attila egyik megejtően szép versével kezdjem.
Íme: "Én az Istenem úgy szeretem,/ Hogy a szívemet földbe vetem,/ Megérik, akkor learatom,/ Fölösét pedig másnak adom./ Meg is köszöni, akárki az,/ Akárha huncut, akár igaz,/ Ha mindörökre, ha csak percre,/ De az Isten fölébred benne."
Bevallom, ezek a nagyon egyszerű, de mély értelmű szavak túlságosan is evangéliumi ihletésűnek tűnnek, s boldoggá tesznek, hogy magyar költő magyar nyelven így tud szólni a jól megélt hitnek társadalmi hasznáról is.
Mondom is magamban: igen, ez a mi dolgunk, mai egyházi emberek dolga: Isten ébresztése a lelkekben. Különösen olyan korban, mikor nagy történelmi csalódások nagyon el tudják a szívekben altatni a jó, az igaz, a szép szeretetét. Sajnos, ilyen a mi időnk is: "Istent altató idő."
És mert ez így van, ezért nagyon meg tud szomorítani, ha olyasmiről kell olvasnom és hallanom a médiában, hogy akadnak papok, akik nem éppen Isten ébresztésével foglalkoznak, hanem inkább olyan indulatok mozgósításával, melyeknek lehet szép nevet adni, de amelyek nagyon tudnak embert altatni az emberben. Nem is Istent, hanem még embert is.
Ugye senki sem tagadja, hogy szép szó a hazaszeretet? De hát lehet-e, szabad-e úgy szeretni a hazát, hogy az igazában nem más, mint mások okkal vagy ok nélküli megvetése? Az igazi hazaszeretet nem tehet kárt az ember legemberibb értékeiben! Gyűlölködés, rasszizmus, antiszemitizmus, ezek nem reklámjai a hazafiságnak. Főleg akkor nem ha netán még a papok Isten szeretetét is kompromittálják.
Ha tehát időnként arról szól a nóta, hogy a papok ajkáról is elhangzanak oly Igék, melyek inkább uszításra, mint békéltetésre alkalmasak, akkor nagyon kívánatos lenne, ha elhangoznának oly szavak is, melyek azt hirdetik: senki ne gondolja, hogy Isten szeretésének végállomása lehet valami lármás nacionalizmus! A 20. század véres történelmét nem követheti egy olyan kor, melyben újra szóhoz jutnak gyógyíthatatlan rögeszmék, kényszerképzetek.
És ha mi, papok, úgy szeretjük Istent, hogy annak ébresztő és gyógyító ereje van, nem pedig uszító hangja, akkor mondhatjuk, hogy hazánk és a társadalom javát szolgáljuk. Biztos vagyok abban, hogy legtöbben ezt így gondoljuk; ezért jól esne, ha a társadalom egészséges többsége ezt rólunk el is hinné. És néhány kevés kivétel miatt nem vonná meg tőlünk a bizalmát. Közeledik 2007 karácsonya. Mi szeretnénk, ha a mi fáradt társadalmunk megtapasztalhatná: milyen a szeretet ébredése? Hogy kiderüljön: van bennünk a szeretetnek is fölöslege! Amivel megkínálhatjuk egymást.
Vági László