Nyári dixieland a megyeházán

Márton Norbert és Sallai László a koncerten

Egy szórólap első oldalról sárga, egyenpólós férfikoszorúban egy hölgy mosolyog az ausztrál tengerpart napsütötte homokjáról. Nem, még véletlenül sem egy utazási iroda, szebbik nemet csábító last minute ajánlatát dédelgetem, hanem a városunkba látogató Dixie Jam Session zenekar ismertetője keltette fel érdeklődésemet.

Az oldalakat fellapozva kiderül, világjáró csapatról van szó, hisz több országban részt vettek már zenei fesztiválokon. A hódmezővásárhelyi csapat szinte egy pillanatra sem pihen. Vagy utazás tervezgetése közben érjük őket, vagy épp új ötletek megvalósításával foglalatoskodnak. Ám koncertjük előtt sikerült néhány szóra elkapni Hatvani Jenőt, a zenekar frontemberét. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan alakultak, miként találtak rá a műfajra.

- A zenekar egy része több mint 20 éve zenél együtt, korábban a Blaskó dixieland-ben játszottak - mondta a frontember. - Előfordult már a tagok cserélődése az évek során, de csak ha rákényszerültünk. Az összetétel különlegessége például az, hogy a legidősebb és a legfiatalabb zenész közti korkülönbség 40 év. Ez azonban színt és rugalmasságot visz a csapat életébe. Emellett európai viszonylatban is kevesen büszkélkedhetnek női dobossal - teszi hozzá a zenekarvezető.

- Mit lehet tudni a zenészekről?

- Varga Valéna 5 éve játszik dixielandet. Márton Norbert 12 évesen került hozzánk, trombitán játszik. Most 18 éves, és nemrég felvették a Zeneakadémia Jazz Tanszakára, ahová évente csak 1-2 trombitást vesznek fel. 5 év alatt számtalan hazai és nemzetközi hírességgel játszott már együtt. A hagyományok képviselője a billentyűs, dr. Csanádi Lajos, aki bármilyen zenében, és helyzetben feltalálja magát. Negyven éve a műfaj rabja. A legsokoldalúbb tagról, Sallai Lászlóról megtudom, hogy főiskolán tanít, a harsonán kívül trombitán és szintetizátoron is játszik. Fonay Tibor az alapító tagok egyike, s a nagybőgő mestere, de a fretless basszusgitár sem okoz neki problémát, sőt! A New Orleans-i stílus megszállottja, Hatvani Jenő pedig csak mesél, és kiderül, ő alapította a "Dixie Jam Session- t". Megkérem, beszéljen a külföldi tapasztalatokról.

- Jó érzés Magyarországot képviselni, mondja. Sok visszajelzést és meghívást kapunk, nagy az érdeklődés utánunk az egyedi hangzásunk miatt. Ott egzotikum vagyunk. Tavaly első közép-európaiként egy hónapos ausztrál jazz-fesztivál turnén voltunk, ahol 23 fellépésünk volt, de 10 napja jöttünk meg a finnországi Turku-ból.

- És a mélypontok.

- Nem volt olyan. Mindig újat hoztunk, változtattunk. Nem hagytuk, hogy ilyen helyzetek kialakuljanak. Vegyük példának a lemezeinket! Minden évben kiadunk egy új CD-t, ami szintén ritkaságnak számít. Mindegyik mást dolgoz fel, ügyelve arra, hogy ne veszítsük el az alaphangot, a saját stílust. Eddig 5 ilyen lemezzel büszkélkedhetünk. Ősszel stúdióba vonulunk, és nekilátunk az új album munkálatainak. Természetesen ez is más stílusban szólal majd meg.

Szeretnénk ritkaságokat alkotni, amelyek megállják a helyüket a profi zenekarok lemezei között is.

Közben a zenekar előkészült, s a nézők is összegyűltek lassan, így felcsendülnek a hangszerek. Bár többen voltunk laikus megfigyelők, mint a műfaj hozzáértői, mégis feloldódott a kezdeti feszültség, és a az 1920-as Give it up! magával ragadta a hallgatóságot. Később érzelmes blues markolt a szívünkbe, s körülnézve, mosolyogva nyugtáztam a ritmusra mozgó (láb)fejeket és kezeket.

LÉ