Sikeres népgyűlés

Szentes a kiegyezés idején (1867) V.

Oroszi Miklós

A rendezett tanács visszaállítása ügyében a belügyminisztérium által elrendelt népszavazást 1867. október 15-re tűzte ki az illetékes vármegyei küldöttség. Ezt megelőzően összeírták a szavazati joggal rendelkező lakosokat. Az összes lakos közül - ezek száma ekkor 27 600 fő - 1781 személyt minősítettek szavazóképesnek.

A jelzett nap reggelén szép számmal összegyűltek a szentesiek a régi városháza előtt. A városi tanács megbízottja előzetesen tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy a városnak rendezett tanáccsal történő ellátása a lakosság részére fontos előnyöket biztosít, de azt sem titkolta el, hogy a rendezett tanács fenn-tartása több költséggel jár, mint a jelenlegi falusi kupaktanácsé. A felvilágosítás után a közönség többszöri felkiáltással kinyilvánította, hogy óhajtja a rendezett tanács visszaállítását. A megyei küldöttség elnöke - Török Bálint alispán - az egyhangú felkiáltást nem fogadta el. Döntését azzal indokolta, hogy később a rendezett tanács viszszaállítását ellenzők hivatkozhatnának arra, hogy az egybegyűltek között lehettek olyanok, is, akik nem rendelkeztek szavazati joggal. Ebből a meggondolásból úgy intézkedett, hogy a szavazásra jogosultak igazoló jegyük felmutatása és leadása mellett, fejenként szavazzanak. A szavazatok összeszámolása után kitűnt, hogy a megjelent 790 szavazó közül 786 a rendezett tanács viszszaállítása mellett voksolt.

Október 31-i keltezéssel megszületett a belügyminiszteri döntés, amely engedélyezte Szentes rendezett tanácsának helyreállítását, s az első folyamodású bíráskodás megszervezését. Ennek alapján Csongrád megye közgyűlése november 11-én utasította a várost, hogy az új szervezettel kapcsolatos választásokat az 1848: 23. tc. előírásainak megfelelően mielőbb tartsa meg.

Az az egység, amely Szentes társadalmát a rendezett tanács visszaszerzéséért foly-tatott küzdelemben jellemezte, a cél elérése után egycsapásra felbomlott. A választási előkészületek során a mélyben lappangó ellentétek a felszínre törtek, és az eddig akcióegységben küzdő tábor különböző érdekeltségi csoportokra esett szét. A megosztottság nem volt új keletű, gyökerei a szabadságharc leveréséig nyúltak vissza. Az egyik oldalt alkották a hatalmat képviselő abszolutista hivatalnokok és az érdekeltségileg hozzájuk kötődők szűk rétege; a másik oldalt a parancsuralmi berendezkedést elutasító, passzivitásba vonult "kompromittáltak", mögöttük 1848 emlékét őrző tömegekkel.

A két ellentétes tábor először a rövid 1860/61-es alkotmányos időszakban került nyíltan szembe egymással. Kiélezett küzdelemre akkor nem került sor, mivel az 1848-as alkotmányosságot visszakívánók túlsúlya elsöprő volt. Az abszo-lutista hatalmat kiszolgálók időlegesen háttérbe szorultak. A provizórium idején ismét a többségi tábor került alulra, de már nem passzív szemlélőjeként az eseményeknek. Minőségi változásnak számított, hogy az "alkotmányos párt" vezetői a küzdelembe egyre fokozottabb mértékben bevonták a tömegeket. A különböző címen tartott nyilvános népgyűléseken sikeresen hangolták a város lakosságát a provizórikus tanács ellen. Ebben Oroszi Miklós volt polgármester játszotta a főszerepet, aki meghonosította azt a gyakorlatot, hogy a templomok előtti híresztelő helyekről rendszeresen a nép elé tárta a város közérdekű ügyeit. Fellépéseivel döntő befolyást nyert
a közvélemény alakítására. Népszerűsége egyre nőtt, különösen a kisparaszti rétegek körében, mivel beszédeiben hangot kaptak azok az elfojtott vágyak, melyek az úrbéri terhek megváltoztatására, az adók csökkentésére, a volt földesúr által zálogban tartott földek visszaszerzésére vonatkoztak.

Ugyanakkor személyével szemben egyre tartózkodóbbá váltak az eddig vele egy táborban küzdő értelmiségiek és a város módos gazda elemei. Ez az 1865. évi országgyűlési képviselő-választáskor vált nyilvánvalóvá, amikor a nép jelöltjének számító Oroszival szemben az említett elemek saját jelöltet állítottak a régi népvezér - Boros Sámuel - személyében. Próbálkozásuk kudarcot vallott, Oroszi a választásokon elsöprő győzelmet aratott.

A rendezett tanácsi választások küszöbén tehát nem a politikai meggyőződés szerint kialakult csoportok kerültek szembe egymással, hanem eltérő állású és érdekű társadalmi rétegek; korabeli szóhasználattal élve: a "nép-pártja" és az "urak-pártja". A tét pedig az volt, hogy a néppárti többségnek sikerül-e saját jelöltjeiből megalakítania az új városi tisztikart és képviselő-testületet, kiszorítva a városi önkormányzat irányításából az értelmiségi- és a legvagyonosabb elemeket.

Labádi Lajos