Rossz szomszédság török átok, pedig egészen bizonyosan magyar találmány ez is, akárcsak a fröccs vagy a helikopter. Dögöljön meg a szomszéd tehene, ha már nekünk nincs, hát ez is magyar sajátosság. S lám, amilyen kevesen vagyunk itt a Kárpát-medencében (kelepcében?) oly annyira nem vagyunk összetartó-, tartozó nemzet.
S, itt most nem az ország politikai kettészakadására akartam utalni, hiszen én is osztom Anton Pavlovics Csehov nézetét a politikát illetően, mely így szól: "A politikához csak annyira kell érteni, hogy meg tudjuk védeni magunkat tőle." S, hogy mi lehet az oka a széthúzásnak nemzetünkben? Bizonyára a vérzivataros múltban keresendők gyökerei (lásd: tatár, török, habsburg, szovjet).
No, de hol is a címben emlegetett virág, melynek vesznie kell? Egy kis felvezetést kíván a történet. Először is én - mint dísznövénykertész - a virágban, növényben nem csak színes szirmokat, esetleg illatokat látok, érzek, hanem gondozásra szoruló élő organizmust, s azon túl érző lényt, ami meg is hálálja a szerető gondoskodást. És még valami folytonosságot a múlt és a jövő között, mert hisz sok esetben az általunk elültetett növényeket még az unokáink is látni fogják, élvezhetik árnyékát, illatát, amit tőlünk kaptak, az esetleg már nem létezőktől.
Tudjuk, a legtöbb embernek van igénye a szépre, harmóniára, ami esetünkben egy közterületen lévő kicsiny virágoskert (volt), s aminek helyén korábban egy nagy halom törmelék hivalkodott. Pár éves munkával, vagy inkább kertészkedéssel, sikerült egy takaros kis virágszigetet varázsolni a törmelékkupac helyére, amit az ott lakók (én nem ott lakom, nekem csak a műtermem van arra) nemes egyszerűséggel leszecskáztak. Igen, most évek múltán nekiestek géppel, és learatták. Mondván, gonosztevők, ártalmas elemek lapulnak benne, s fenyegetik az egész környéket. Eddig gyönyörködtek benne, de az állítólagos bűnözők szerintük ebben a kis, harminc centi magas virágoskertben lapulnak, s nem ám a mellette lévő, két méter magas aranyvessző mögött. Ami a mai napig nem fér a fejembe az az, hogy ha valakinek nincs igénye a szépre, az élhetőbb környezetre, akkor eltűrni sem tudja, hogy a másiknak attól még lehet? Azt a bizonyos kiskertet én ápoltam, a füvet vágtam, locsoltam, gyomláltam (hogy ne legyen térdig érő gaz rajta) egészen szombat reggelig, mikor is vesznie kellett. Tudjuk, a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ezen túl pedig ott nem lesz virágos kertecske, csak gaz, mert az a kis utca az ott lakóké, amiről persze papírjuk (??) is van. De arról már nincs, hogy az istállójuk tetejéről az útra hullott cserepeket és a szerteszét heverő szemetet össze is szedjék. Ezt idáig én tettem meg helyettük. És természetesen ezután is meg fogom tenni, mert miért kellene nap mint nap szemetes-piszkos utcát látnom, azon járnom-kelnem, ami a legszűkebb környezetünk ráadásul?
Pedig Márai Sándor milyen csodás sorokat írt a városról a Kassai őrjárat című könyvében: "Mert az igazi város nemcsak ház és jogalkotás, tűzoltók és pecérek, közterek és hirdetőoszlopok, nem, az igazi város magatartás és udvariasság, társas élet sok virágbukrétával..." Én azt a bizonyos magatartást hiányolom az ott élőkből. S, ha már belőlük valamiért hiányzik, akkor nézzék örömmel vegyes belenyugvással más fáradozását, és irigységből, dühből ne romboljanak értelmetlenül. Abban a bizonyos Nagy Sándor telepi házikóban lakóknak ajánlom ezért figyelmükbe József Attila Kertész leszek című versét, annak is a legutolsó versszakát! Arra még talán ők is emlékeznek.
Szabó Csaba - jó ember
Ui.: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.