Tényleg van abban valami, hogy a megosztott öröm kétszeres öröm. Ezért sietek a kedves olvasónak elmesélni, hogy az utóbbi napokban milyen két apróság váltott ki belőlem kellemes érzéseket. Hátha kis beszámolóm üdítést fog jelenteni azoknak, akiknek már nagyon terhes ez a konok hőség, meg általában az országosan rossz közérzet. Persze valóban apróságról lesz szó. Ezt meg kell ismételnem!
Az egyik apróság az, hogy szülővárosomban, Hatvanban jártam, hogy ott is megköszönjem azt a 65 évet, melyet papi szolgálatban tölthettem el, méghozzá nem akármilyen történelmi időkben.
Az éppen 65 éves váci püspök köszöntött, aki engem már csak mint nyugdíjas pap ismert meg. Mégis ezt találta mondani: "Itt vagyunk, kedves Laci bácsi, hogy megköszönjünk téged Istennek, aki téged nekünk adott." Ugye el tudja képzelni a kedves olvasó, hogy milyen érzés "Istentől adott embernek" lenni? Mekkora rang! S mennyire megérdemelhetetlen méltóság! Ezért gyorsan hadd kívánjam minden szülőnek, nagyszülőnek, nevelőnek, orvosnak és ápolónak: érezhessék magukat Istentől adott ajándéknak! S tapasztalhassák meg minél többször, hogy a fiatalabbak háláját és tiszteletét csak megköszönni lehet, de nem megszolgálni. Jaj, de jó érzés ez az alázat! Ezt a boldogító alázatot tapasztaltam meg a múlt vasárnapon. Ezt is elmondom.
Indultam volna Derekegyházra szolgálni, mikor kiderült, hogy Skodám bal első kereke defektet kapott. Kénytelen voltam taxiba ülni, mert az idő nagyon sürgetett: nem szabad elkésnem!
Taxizás közben ért az a kellemes meglepetés, hogy a fiatal sofőr pillanatok alatt kíváncsi lett arra: mit kaphat egy öreg paptól? Mondta is, hogy az én hosszú életembe sok minden beleférhetett, ezért a dolgokat össze tudom egymással hasonlítani, és így hibátlanul értelmezni. Nem pontosan így fejezte ki magát, de ez volt az értelme. Ettől aztán jókedvű lett bennem a tudat, hogy én tényleg sokat tapasztaltam, ezért aztán engem nehéz becsapni. Ilyenkor aztán elemi erejű bennem az a kötelességtudat, hogy bizonyságot kell tennem: mily veszélyt jelent hazámra nézve, ha például azt tapasztalom, hogy napjainkban ugyanaz a szellem kínálja magát a magyar népnek, mint amely fiatal koromban tragédiába sodorta szegény kis hazánkat. Így aztán megerősítést kapott bennem az az érzés, hogy még hátha tudok valami lenni. Mondjuk egy kopott figyelmeztető tábla. S hogy ez milyen jó érzés, erről hadd tudjanak minél többen! Azok a fiatalok pedig, akik hajlandók kíváncsiak lenni az öregek tapasztalatára, legyenek áldottak! Meg azok is, akik jelen írásomat jó szívvel elfogadják!
Vági László