Mikor ehhez a kis íráshoz - mely szép pünkösdöt szeretne kívánni minden kedves olvasónak - hozzákezdek, még mindig előttem van annak a "kis Bencének" arcocskája, akit tegnap kereszteltem meg. Már akkor is öreg voltam, mikor e kisfiú édesanyját tanítottam, hát még most mily öreg bennem a lélek, mikor nemcsak az évek korosítanak, hanem kegyetlen tapasztalások is.
Így aztán meg is kérdezem a "kis Bencét": "Kicsi gyermek! Ha majd úgy 50 éves leszel, s elmesélik neked a történelem könyvei, hogy mik történtek megkeresztelésed közelébe, el fogod-e hinni? Lesz-e hozzá elég képzelőerőd? Ezt azért kérdezem tőled, mert újra megokoltnak látom Petőfi utolsó versének utolsó kérdését: "Akad-e majd,/ Ki ennyi bajt/ Higgyen, hogy ez történt?"
Remélem, nem fogja elhinni egyetlen "nagy Bence" sem, hogy napjaink gonosz tettei tényleg megtörténtek, sőt azok a hatalmi őrület játékszereivé lettek. Talán majd azt el tudják képzelni, hogy a XX. század nem múlt ki még a XXI. század első éveiben sem.
Ennyi optimizmus még maradt bennem. S talán nem tévedek, ha úgy érzem: nincsenek már messze egy általános kijózanodás napjai. Mert lehetetlen, hogy a sok hazugság, gyűlölködés előbb-utóbb ki ne fáradjon. Csak attól vagyok kissé szomorú, hogy ezt én már nem érem meg.
Ezért aztán szívesen csatlakozom ahhoz a kalocsai asszonysághoz, aki egy olvasói levélben ezeket írta: "Adja Isten, hogy végre megszólaljon egy olyan ember, akinek mindkét oldalon van tekintélye (ha van ilyen), akinek szavára mindkét oldal hallgat." De jogos a kérdés: van ilyen?
Az biztos, hogy az ilyen még nálunk sem lehet "fából vaskarika". Ennél fogva miért ne következhetne be nálunk is egy magyar pünkösd? Mikor egy mai magyar Péter ki meri majd nyitni a száját és megmondja a magáét.
Persze nem azt, amit a bibliai Péter mondott az első keresztény pünkösdkor. Ő akkor azt mondta, - nagypénteki gyávaságából feltámadva - hogy "ti a Názáreti Jézust megöltétek, de mi tanúsítjuk, hogy mégis él." Ebből a megmondásból született a kereszténység, mely mindent megtett azért, hogy már ne éljen, mégis él.
A mi istenadta emberünknek elég volna, ha kölcsönvenné Petőfi néhány prófétai szavát. Például ezeket kiálthatná bele a már csak ünnepet rombolni tudó magyarok süket fülébe: "Hogy tehetted,/ Amit tettél/ az Isten szerelmére!/ 1956. ötvenedik évfordulójával?/ Nem én tépem le homlokodról,/ Magad téped le a babért."
Persze az ilyen bátor és hiteles mai Péter érkezését tényleg nagyon kellene akarni! Akik pedig hívőknek tartják magukat, azoknak nagyon kellene hinni a saját imádságukban! Mert mást nem tehetünk. Az első pünkösdért is imádkoztak. Ezt kellene megpróbálni 2007-ben is. Az ilyenfajta nagyon akarástól lehetne szép a mi mai pünkösdünk is. Remélem, hogy lesznek, akik e kísérletet meg fogják kockáztatni. Segítse őket a "magyarok Istene!"
Vági László