Bizony, bizony Isten magyarjai, megtörtént veletek az is, ami a munka ünnepét követő éjszakában megtörtént. Meg aztán az a "csoda" is megtörtént, hogy az egymással veszekedő pártok - gyanúsan egyszerre - nagyon akartak egyet érteni annak megítélésében, ami történt. Meg aztán kezdődtek a nagy elgondolkodások.
Egy tiszteletre méltó budapesti asszonyság joggal kérdezi: "Ha a holtak nem nyughatnak békében, hogyan is élhetnénk mi itt ebben a kis országban, békében és nyugalomban?" A másik kérdést egy középkorú hölgy tette fel a villamoson, mikor vette a hírt, így: ".A nejet, csontbrigád, őt vajon miért?" Gondolom, hogy ilyen, s hasonló kérdések sok magyar szívét és elméjét keresték fel a múlt héten.
Én magam - szokásom szerint - ilyenkor megidézem kedvenc költőm, Petőfi Sándor próféta-lelkét, és kérdem tőle: vajon 1846 után 161 évvel folytatná-e híres csodálkozás-sorozatát: "Isten csodája, hogy még áll hazánk!?" Kérdezem, de nem várok rá választ. Mert félek, hogy a válasz ilyesmi lenne: "Ami veletek történik, ó 21. század magyarjai, azt már nem Isten csodája, hanem Isten verése rajtatok. Mert amit 50 évvel cselekedtetek 1956 után, és amit 1849 után 160 évvel műveltetek a világ szeme láttára, az bizony csak így végződhetett. Bizony, bizony Isten verése történt veletek, hogy bemutathassátok az emberek sokaságának: hová tud vezetni a gyűlölködés akkor, ha az pártpolitikai érdekek szolgálatában áll?"
Igen, félek, hogy valami ilyesmit mondana nagy költőnk, aki - mert van Isten és van gazdája a történelemnek - már az ő szemével is látja, amit megmutattunk neki is. Igen, valami hasonló választ sejtek ki az ő megdicsőült lelkéből, de hallom a kérdését is: "Mi lesz belőlünk?" Bizony, bizony nem ártana, ha Kádár János helyreállított sírja ezt a kérdést juttatná sok magyar eszébe: "Mi lesz belőlünk.?"
S különösen a ma divatba jött neo-hazafiság reklámozói csendesítenék el szájukban a hamis-prófétaság igéit, s hangosítanák fel lelkiismeretükben Petőfi tanácsát: "Emberségünkből álljon fönn hazánk!"
Ehhez a fordulathoz persze valami megtérés kell! Olyan alázattal elvállalt lelki átváltozás, mely így fogalmazná meg önmagát: "Mielőtt magyarnak akarok látszani, előbb kísérletet teszek arra, hogy ember legyek!"
Újra feltámadt emberségem zászlaját pedig félárbócra engedem Kádár János és felesége sírja előtt. Egyszerűen azért, mert emberek voltak ők is. Az ember pedig mindig féllépésnyire van nemcsak a haláltól, hanem az árulástól is.
De sokan vagyunk, akik csak azért nem lettünk árulók, mert nem ronthatott meg minket a hatalom. Megmenekültünk tőle, pedig lehet, hogy mi is sokan kívánatosnak tudtuk tartani. Vagy tartjuk is. Legalábbis ránk hazudott mosolyát.
Vági László