2007. március 2.

Tartozásunk: a szelíd jövő

A múlt szombat reggel 8-kor híreket hallgattam a Kossuth-adón. Jégtörő Mátyás napja lévén, a bemondó, Kondor Katalin, régóta ismert és elismert bársonyos hangján, kedves humorral "nem ajánlotta" Mátyás apostolnak, hogy ezen a viszonylagos enyhe télen rontson valamit. Megmondom: nekem jólesően tetszett ez a szokatlan humor. Sokkal több kellene belőle, mondottam magamban.

Hát ami Jégtörő Mátyást illeti, nem nagyon hatódott meg Kondor Katalin intelmétől, mert bizony vasárnapra elég kellemetlen időjárás jelezte, hogy azért a tél mégiscsak tél, még ha enyhe is.

De igazában ez a kisebb baj. Amit én nagyobb bajnak éreztem, az mindjárt szombat reggelen jelentkezett. Sőt már ugyanazon híradás keretében. Legalábbis én, a keresztény lelkipásztor ezt bajnak éreztem, amit néven kell neveznem.

Azzal a javaslattal kapcsolatban, hogy március 15-én a pártok együtt koszorúzzanak és tisztelegjenek 48 hőseinek emlékére, az egyik párt így reagált: mindenki döntse el, hogy 1848 fiataljainak tartozik-e hálával avagy Haynaunak. Ha ennek az elvetemedett ajánlatnak a felkínálói nem tartanák magukat kereszténynek, már akkor is nagyon ostobának és rosszindulatúnak tartanám ezt a tisztességtelen ajánlatot, de mert magukat kereszténynek tartó emberektől való, ezért mélységesen szégyellem magam miatta.

1848/49 óta eltelt 159 esztendő. A történetírás régen tisztázta, hogy az akkori eseményeknek kik a pozitív és kik a negatív hősei. Aki azonban ennyi idő eltelte után fel meri tételezni, hogy vannak mai magyarok, akik Julius von Haynau császári táborszernagy iránt éreznek szimpátiát, az bizony nagyon nem érti, hogy mit jelent az a bizonyos "jóakarat", melyről a karácsonyi angyalok azt énekelték, hogy tőle függ a békesség. De ha ezt valaki nem érti, akkor miért tartja magát kereszténynek? És hogyan meri Urának tartani azt a Krisztust, aki a másként gondolkodó kortársat is hajlandó volt megdicsérni, ha a hitét valóságosnak érezte?

Ennek a nagyszívű Jézusnak a szolgálatában azt ajánlom minden magyarnak - főleg azoknak, akik hajlamosak a másként gondolkodó kortársaikat letűnt korok negatív hőseinek jelmezébe bujtatni, - hogy vegyenek magukon erőt, és szép alázattal üljenek le József Attila mellé a Duna-parton, és hallgassák meg: mit mond ő maga a magyarságáról! Ilyeneket mond: "A világ vagyok / minden, ami volt, van. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa / Török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely a múltnak már adósa / szelíd jövővel / mai magyarok."

Igen, a mai magyarok pártszenvedélyektől mentes közös tisztelgése nagyon jót tenne megkopott hírnevüknek, s tőle talán még kedvet is kapnánk: "rendezni végre közös dolgainkat!"

A politikusoknak pedig elmenne örökre a kedve a jégcsinálástól.

Vági László