2007. január 19.

Januárban a szebb márciusért

Miközben a végelgyengülésben szenvedő magyar nacionalizmus lázasan készül, hogy 1956 után 1848 becsületébe is belerúgjon - s ehhez még a médiumok is segítséget nyújtanak - azonközben nagyon halkan, talán túlságosan is halkan, beindulnak az ökumenikus imahetek rendezvényei. Országszerte és itt Szentesen is, az egyházak maradék hitű népe, egymást bátorítva Jézus elé áll, hogy szembesüljön vele, akiről írva van: "Mindent jól cselekedett: a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké." (Márk 7,37)

Azt meg ki tudná előre megmondani, hogy a mesterséges gyűlölködésben élő társadalom észre fogja-e venni, hogy a keresztények közös önvizsgálata a "mindent jól cselekvő Krisztus" előtt talán érdemes arra, hogy elgondolkozzon rajta. Ami engem illet: van bennem némi remény, hogy Szentes figyelő népe fel fog figyelni arra, hogy szép templomai árnyékában tudnak történni oly jelenségek, melyeket jobb túlbecsülni, mint alábecsülni.

Mert miről is van szó? A magyar társadalom abba betegedett belé, hogy a hatalmi vágy gladiátorai rávették, semmit ne felejtsen és semmit ne tanuljon. Vagyis maradjon süket tanulságos múltjára nézve, és igazat véletlenül se ejtsen ki száján! Azaz éljen hazugságban.

Az egyházak pedig 2007-ben, éppen negyvenedszer, újra tükör elé állnak, a tükör meg a Krisztus, aki mestere volt annak is, miként kell bánni mindenféle mesterséges süketséggel és némasággal. S miközben ezt tesszük, egy kicsit el is szégyelljük magunkat, mert érezzük, hogy negyven imahét és önvizsgálat után sokkal előbbre kellett volna jutnunk ahhoz, hogy méltók legyünk nevünkhöz és méltók magyarságunkhoz. Ez a mi magyar népünk sokkal többet is kaphatott volna tőlünk, mint amit kapott.

Másként is kifejezhetem magam. 2007 januárjában a hívő keresztények újra kísérletet tesznek közös erővel arra, hogy bemutassák: üdvösebben és boldogítóbban tudják űzni a saját hitükből származó mesterségüket, mint ahogy a politikai osztály űzi a saját mesterségét tekintet nélkül arra, hogy szolgálja-e a magyar jövőt, avagy sem.

Mindenesetre nagy szerencséje lenne szegény népünknek, ha nagy zavarában észre tudná venni, hogy lehetséges egymást hallani és lehetséges egymást jól megszólítani. S ehhez az egyháza öregedő népe megpróbál érteni.

S mivel a "40" biblikus szám, azért így fejezem be rövid írásomat: mily nagy áldás lenne, ha a magyar nép negyven évi mindenféle koplaltatás után végre ráéhezne arra, amit a keresztény hit tud neki felkínálni! Mert Krisztus olyan kenyér, mely mindennapi kenyérnek is kitűnően meg tud felelni. S ettől szebb lenne a március, mint aminek ígérkezik.

Vági László