Püspöki gondolatok a nevelésről

Megtelt az ifjúsági ház pódiumterme a püspök előadására

Január 17-én, csütörtökön számos szentesi pedagógus, lelkész, hitoktató, keresztény és keresztyén ember fogadta az ifjúsági házban a városunkba érkező dr. Kiss-Rigó Lászlót, a Szeged-Csanádi egyházmegye püspökét.

A püspök egyházi és világi emberek számára egyaránt ismerős lehet, hiszen Puskás Ferenc temetésén ő celebrálta a gyászmisét a budapesti Szent István Bazilikában. Érthető, hiszen világhírű labdarúgónk ismerőse, s a foci nagy szeretője.

Ő is játszik a papok csapatában, a katonaságig pedig a pénzügyőröknél volt játékos. Ennek a közkedvelt sportnak köszönheti többek között hibátlan látását, hiszen fiatal korában autót csak szemüvegben vezethetett. 1981-ben azonban teológus társaival együtt mostani hivatali székhelyére, Szegedre látogatott, ahol egy focimérkőzésen sérülést szenvedett.

Egy véletlen folytán megrúgták az arcát, kettős látása lett és meg kellett műteni.

Az operáció után azonban kiderült, hogy a doktornak nemcsak a sérüléséből kialakult betegségét sikerült kezelni, hanem már az autóvezetéshez sem kell többé szemüveget viselnie.

Dr. Kiss-Rigó László nemcsak sportember, hanem római katolikus pap és teológus. 1981-ben szentelték pappá Esztergomban, majd 1982-ben doktorált a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, ezt követően pedig a Lateráni Egyetemen szerzett egyházjogi licenciátust. Szolgálati évei alatt több egyházi tisztséget is betöltött. Volt az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára, majd főigazgatója, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára. 2004. február 21-én szentelték püspökké Esztergomban, s 2006. augusztus 26-tól a Szeged-Csanádi egyházmegye püspökévé nevezték ki. Eddigi egyházban töltött évei alatt végig ellátott plébánosi szolgálatot is, valamint tanított. Így nem volt távoli számára Szentesen tartott előadásának témája: Szabadság, nevelés, pedagógia.

A püspök úrnak már nagyon fiatalon, még gyermekként meg kellett hoznia élete első pedagógiai döntését. Édesapja Indiában kapott munkát, s az egész család vele együtt költözött a távoli országba. Mikor elérkezett a beiskolázás ideje, ismerőseik tanácsára a város elit iskolájába akarták beíratni szülei, hiszen a többi európai gyermek is ott tanult és ott igazán magas volt az oktatás színvonala. A kötelező balett-oktatás azonban nem volt túl szimpatikus a számára, így kényszerhelyzet elé állította szüleit: Ha oda kell beiratkoznia, akkor inkább repülőre száll és hazautazik! A problémát egy ajtajukon bekopogtató misszionárius oldotta meg, aki meggyőzte szüleit, hogy a környéken működő misszionárius-iskolában tanuljon gyermekük.

Ez volt az első döntés, amelyet még nehezebbek követtek, hiszen a katolikus egyháznak és tisztségviselőinek is szerepet kell vállalniuk a nevelésben és a társadalmi normák kialakításában. Kiváltképp nehéz feladat ez ma, hiszen rengeteg kritika éri a történelmi egyházak közéleti szereplését. Vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az egyházakat teljesen kiiktatnák a közéletből, s olyanok is, aki úgy vélekednek, hogy vissza kellene szorítani az egyház egyre látványosabb közéleti hatalomgyakorlását, s tevékenységével kizárólag a szociális, karitatív munkában vegyen részt. Ennek a gondolkodásnak az elindítója javarészt az a rendszerváltás utáni szemlélet, mely szerint a vallás csak az egyénre tartozik, környezetére nem. A hitet így próbálják meg bezárni a magánszférába. Emellett a '90-es évek eleje óta egyre több ember - vallástól függetlenül - ismeri fel, hogy a társadalom krízisben van, s el kell kezdeni szervezett keretek között is a fiatalok erkölcsi nevelését. Sokan nagy morális változásokat vártak, de arra nem gondoltak, hogy a társadalom úgy jár, mint az a székhez kötözött gyermek, akit hosszú ideig bezárnak egy sötét szobába, s mikor felhúzzák a redőnyöket és beáramlik a fény, akkor még egy ideig nem lát tisztán. Rögtön mi sem kezdtünk el látni, s sajnos más országok hibáiból sem voltunk képesek tanulni. Ezt a vakságot azonban jóvá kell tennünk. Hogyan?

Az egyháznak nem a politikával kell foglalkoznia, hanem szolidaritást kell vállalnia a szenvedőkkel és a bajba jutottakkal, s biztosítanunk kell a feltételeket gyermekeink keresztény szellemiségben történő neveltetéséhez. Ez nem csak azt jelenti, hogy lehetőségünk legyen arra, hogy vallásos iskolába írassuk őket, hanem azt is, hogy olyan tanárok végezzék a tanítás szolgálatát - akár a matematika, fizika, vagy az irodalom oktatását -, akik hívő emberek, s a keresztény érték-és normarendszert vallják magukénak. Olyan emberek, akik nemcsak hiszik, hanem tudják is, hogy Isten létezik és gondja van teremtményeire. Őket nem lehet manipulálni a médiában hangoztatott statisztikai adatokkal, hiszen tisztában vannak azzal, hogy Jézus nem a számszerűség kedvéért, nem a világ meghódításáért, birtoklásáért és nem is a politikai hatalom gyakorlásáért alapította az egyházat. Nekünk sem ezért kell a társadalom felé szolgálatot teljesítenünk, s nem ennek érdekében kell gyermekeinket keresztényi szellemben nevelnünk. Szabadságunk van, amivel jól kell tudnunk élni. Felelősségteljes döntéseket kell hoznunk gyermekeink nevelésében, s erkölcsös közösségek kialakításán kell fáradoznunk. Ez a feladata minden keresztény és minden erkölcsös embernek.

Cseh-Lakos