A múlt vasárnap, október 8-án , minden katolikus templomban nagyon szólt az ének: "Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátornánk! Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk..." De mi is az a nagy ínség, amitől az idén jobban félünk, mint tavaly ilyenkor? Ugyan mi az a nagy hiány, amit már 1811-ben így panaszoltak Isten elé - szomorúan, de nem reménytelenül, -: "Szűkölködünk nagy mértékben segedelem nélkül..." Nem derül ki a protestáns magyarok e rövid népénekéből, hogy mit tartottak nagy szűkölködésnek, meg mit éreztek segedelem-nélküliségen. Úgy gondolom, hogy a mai imádságos vagy imátlan panaszkodásokban igen sok az oka. Attól meg félek, hogy a legfőbb ínség, a jelent és a jövőt tönkre tehető ínség néven-nevezésében alig tudnánk egyet érteni. Miért pont abban értsünk egyet, amitől pedig közvetlenül avagy közvetetten mindnyájan szenvedünk? Ebben a kis írásomban én magam sem remélem annak a szűkölködésnek a nevét kimondanom, úgy, hogy minden kedves olvasó azt válaszolná: ebben tényleg van valami! De, azért kockáztatok és állítom, hogy a mai magyar élet legnagyobb nyomorúsága, hogy üzemképtelenné vált majdnem minden emberi jóakarat, mely döntő hatással lehetne gondolkodásunkra és közérzetünkre. Azt mindenki tapasztalhatja, hogy a jóakarat leginkább a politikai osztály lelkiismeretében bénult le a legszázszázalékosabban. Ezért aztán az egészséges kismalacok éhes tolakodása a teli vályú körül a természet kedves mutatványa azokhoz a mutatványokhoz képest, amikkel a hatalom éhesei tépdesik az emberek idegeit. Én magam sokszor meg is kérdezem magamat: hát így bűnhődtük meg a múltat s jövendőt? Vajon az a külföldi turista, aki a Parlament környékében szeretne gyönyörködni, mit lát szemével és mit szagol orrával? Én azt mondom: az alapvető emberi jóakaratnak a hiánya végez ilyen munkát a főváros szívében. Azt már szinte alig merem kérdezni: mit szólna mindehhez Petőfi Sándor? Bizony most is megkérdezné: van-e olyan ember, aki e "gyászdolgokat" el tudná mesélni? És "akad-e majd, - Ki ennyi bajt - Higgyen, hogy ezt történet? - És e beszédet nem veszi - Egy őrült, rémülésteli, - Zavart ész meséjének?" És én magam mit érzek? Érezhetem-e, hogy milyen nagy érzés öreg magyarként és keresztényként készülnöm a halálra? Ezt nem tudom érezni. De azt igen, milyen jó volt magyar kisdiáknak lennem, mikor 1931-ben külföldi nyaraltatás után hazafelé utazván, Bécs egyik pályaudvarán megláttuk az első MÁV feliratú tehervagont. Egyszerre tört ki szívünkből a"Huj, huj, hajrá!" S de szépen szólt ajkunkon a magyar himnusz! Pedig a nemzeti zászlót ott nem láttuk. És érdekes, mégis itthon voltunk. Persze most is itthon vagyok. Nem is hiányzik semmim. Így nem is panaszkodom. De azért soha még nem éreztem ennyire, hogy nagy ínségben élünk. Vági László

<<< Vissza