A július 28-i lapban megjelent olvasói levelet olvasva igen nagy szomorúságot éreztem. Sokáig gondolkodtam, hogy reagáljak-e rá? Úgy gondolom, talán nem fölösleges néhány gondolatomat leírnom. Talán mindenki tudja, hogy a beteg ellátása, gyógyítása nem csupán munka, hanem szolgálat, amelyre minden egészségügyi dolgozó esküt tesz. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érintett is tudja, annál is inkább, mert ő a kórház az orvos-igazgatója. Az a szerencse, hogy ezt a többi orvos nem tartja követendő példának. Igaza van az anyukának amikor azt mondja, hogy őt nem érdekli senki nyűgje, baja, őt csak az érdekli, hogy a lehető legjobb ellátásban részesüljön. Ha volna a főorvosnőnek empátiakészsége akkor átérezte volna ennek az anyukának az aggódását, hiszen neki is vannak gyermekei. Egyetlen anyát sem lehet azért megróni, mert aggódik a gyermekéért. Ennek az osztálynak hosszú évekig volt egy olyan vezetője akit sokan emlegetnek még ma is Szentesen, már sajnos évek óta nincs közöttünk. Aki ezután követte az is köztiszteletnek örvendhetett, de sajnos már ő is eltávozott. Dr. Kovalovszky Lajos és dr. Sipos Ferenc. Ők tudták mi a szolgálat, talán ez is hozzájárult korai halálukhoz. Számomra az élet ajándéka volt, hogy volt szerencsém velük dolgozni és szolgálni a betegeket. A körülmények akkor sem voltak jobbak, de sokszor nem is az anyagi jólét a legfontosabb, a szeretet, a jó szó mindennél többet ér! Egy mosoly, egy simogatás, egy pici gyerek esetében azt kell mondanom kötelező! Ha folyamatos, kedves beszéddel eltereljük a gyermek figyelmét, fel tudjuk oldani a félelmét. "Bajusz alatti öklendezéssel" nem segítünk, hanem rontunk, ezt bizonyára a főorvosnő is tudja. A legkevesebb amit jóvátételként tehet, hogy nyilvánosan kér elnézést ettől az édesanyától. Azt pedig át kellene gondolni, hogy alkalmas-e orvos-igazgatónak, még akkor is, ha ebbe az állásába a bíróság helyezte vissza miután az előző főigazgató felmentette. Név és cím a szerkesztőségben

<<< Vissza