Ráfiné Takács Katalin A magyar irodalom remekei előadássorozat vendége január 25-én Ráfiné Takács Katalin nyugalmazott tanárnő volt. Amikor felkérték, hogy beszéljen kedvenc művéről, zavarba jött. Nem tudott választani a több tíz kedvenc műve közül, ezért nem választott, hanem az irodalom mai helyzetéről és az identitásról beszélt. Ezért választotta címként Radnóti verssorát: "Itthon vagyok..." - Nem tudom, itthon vagyunk-e itthon? - kérdezte. Jó lenne, ha itthon lennénk. Tamási Áron szerint: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Nem véletlen, hogy ezt egy néger szájába adta, egy olyan szerencsétlen emberébe, akit kiragadtak a maga környezetéből, ahol már nem lehet otthon, de ahova elvitték, ott sincs otthon. Wass Alberttől is olvasott egy idézetet, melyben az állt, hogy az ember, ahogy öregszik, gyökeret ereszt szülőföldjébe, ahonnan nem lehet utána kitépni. Az utóbbi időben gyakran hallani, hogy túl sokat foglalkozunk a magyarsággal. A mi irodalmunkra két bélyeg került. Az egyik az identitás, hogy mindig bizonygatnunk kellett, hogy magyarok vagyunk, hogy nyelvünk van, kultúránk van, és mi is sokat adtunk az európai kultúrának. A másik az állandó küzdelem: állandó bizonygatása annak, hogy vagy megvédjük magunkat, vagy elpusztulunk. A honfoglalástól kezdve küzdelem a magyarok sorsa. Vagy a némettel, vagy a tatárral, vagy a törökkel harcoltunk. Talán a Halotti beszédnél lehetne egy ívet rajzolni. Legrégebbi nyelvemlékünk valószínűleg fordítás. Nincs benne emberi fájdalom, csak az élet: aki született, az meghal, ebbe nyugodjunk bele, és próbáljunk úgy élni, hogy ne féljünk a haláltól. A 20. században aztán megjelent egy személyes Halotti beszéd, a Kosztolányié. A harmadik Halotti beszéd Márai Sándoré, amiben már kétségbeejtő, tépő fájdalom van: egy nemzetet, egy nyelvet, egy történelmi korszakot sirat el. A három Halotti beszédben benne van az egész magyar irodalom. - Ki a magyar? - tette fel a kérdést a tanárnő. Akinek azonosak a történelmi gyökerei, az identitása, aki ezért az országért él, harcol, az magyar. Tamási Áron szerint "aki embernek hitvány, az magyarnak se való". Külföldi hatás is érte irodalmunkat. Ő azt szokta mondani, hogy magyar történelem nincs, csak világtörténelem, és a magyar történelem a világtörténelem része. A magyar irodalomra ugyanez vonatkozik. Ha megpróbálnánk az irodalmat csoportosítani, a tanárnő három vonalat mutatna fel: az itt élőkét, a száműzöttekét és a határon túliakét. Nagy magyar íróink, ha csak tehették, itthon alkottak. Apáczai Csere Jánosnak külföldi egyetemet ajánlottak, holland lányt vett feleségül, mégis hazajött. Ady Endre sem Párizsban írta legnagyobb verseit, hanem itthon. 1972-ben Latinovits Zoltán a szentesi színházban járt, és itt készült az előadó estjéről lemezfelvétel. Akkor Illyés Gyula Koszorú című versével zárta az estet. Ezt hallgattuk meg az előadás végén. M. A.

<<< Vissza