A Prima Primissima-díjat Demján Sándor alapította 2003-ban. A VOSZ elnöksége támogatásával létrejött díj legfőbb célja a magyar értelmiség kiemelkedő eredményeinek megőrzése, a hazai tudomány, művészet és kultúra fejlesztésének pártoktól független erősítése. A díjat 2005. december 8-án Csete György építész is átvehette. - Szentesen születtem 1937-ben, édesapám városi tisztviselő, számvevő volt a városnál. Édesanyám, mint akkoriban minden édesanya: otthon vezette a háztartást és nekünk biztosított az ő édesanyjával, a nagymamával egy boldog gyermekkort. Amire ma is nosztalgiával emlékszem vissza, hiszen minden kisgyerek akkor boldog igazán, amikor még az édesanyja viseli a gondját. De ez nem sokáig tart, mert az ember ebből kinő, elszakad az édesanyjától, 4 éves és 6 éves kisgyerek életében ez gyakran előfordul, csak az édesanyja emléke marad meg a szívében, de a közvetlen anyai ölelés már nem jár neki, az mindég a kisebbeknek jár. Életemben drasztikus változás volt 1944. október 6-a. Ahogy az orosz csapatok közeledtek a település felé, kiadták a parancsot, az elöljáróságnak, a városi tisztviselőknek, papoknak távozniuk kellett. Olyannyira elmenekültünk, hogy bennünket Budapest alatt, Ercsiben ért utol a szovjet hadsereg, mondjuk ők is eléggé gyorsak voltak, nem tudtunk eléggé futni, hogy utol ne érnének bennünket. Ott találkoztunk velünk először. A '44-es karácsony estéjét édesanyámmal és nagyanyámmal újra itthon töltöttük, Szentesen. Édesapám nyugati hadifogságban volt. Szentesen úgyszólván az összes felekezeti iskolát végigjártam. Kezdtem az evangélikus iskolában, 1944. második felében a kicsi, földszintes épületben az evangélikus templom háta mögött. Mára elbontották, más épült fel helyette, ez az élet rendje. Én még őrizhetem a szívemben annak az iskolának a képét. Maradva a felekezeteknél, az evangélikus iskola közelében volt a zsidó hitközség iskolája, amikor tanár és tanító nélkül maradtunk, mi evangélikus gyerekek, akkor logikus volt, hogy a két egymáshoz közeli iskolát összevonták. A második és a harmadik elemi osztályt már izraelita iskolába jártam ki. Jól megvoltunk egymással. Időközben azt is lebontották, egy darabig még a falai álltak, aztán azt is eltűntette az élet. Azt is sajnáltam, a falak emléke marad meg utoljára bennem. Utána a református iskola következett a Kossuth téren, majd onnan, már nem is tudom, miért, átkerültem a katolikus iskolába. Nagyon szép, szecessziós iskola, szerintem egy kisgyereknek öröm abba járni, mert szép. Alatta ott volt a Szemán cukrászda, híres cukrászda volt, és nagyon finom süteményeket lehetett ott kapni. Ezt azért jegyeztem meg egy életre, mert a jutalom, amit a jeles bizonyítványokért kaptam, annyi lehetett, hogy a szüleim elvittek a cukrászdába, és ott három krémes és hozzá a szódavíz elfogyasztásával megünnepelhettük a jeles bizonyítványt. Az Erzsébet iskola után következett a mostani Petőfi utcai iskola. Az azért is érdekes, mert korábban polgári leányiskolaként működött, édesanyám és nagyanyám is abba az iskolába járt. Volt ott egy tanárnő, okos, jószívű asszony, Kiss Izabella, aki édesanyámnak ugyanúgy kedves tanítója volt, mint nekem. Ezzel nagyjából a szentesi emlékezetnek vége is lett. Mint sok más kisgyerek akkoriban, osztályidegennek lettem nyilvánítva. Ez azt jelentette, hogy az ország öszszes középiskolájából ki voltunk tiltva. Tehát nemcsak a szüleinket büntették meg, mert gazdagabbak voltak, kulákok voltak vagy jóisten tudja micsodák voltak, és mit csinálhattak ebbe a minőségben, szerintem semmit, de annak a korszaknak a regulája szerint nemcsak nekik kellett bűnhődniük a semmiért, hanem a gyerekeiknek is. Az osztályidegenek szülei azért azon voltak, hogy a fiacskájukból legyen valami, valaki. Keresték, kutatták a módot és a helyet, ahol az lehetséges volt. Egy nagyon kedves szentesi református lelkész, Kanász Nagy József tiszteletes úr tanácsára kerültem a debreceni református kollégiumba. És ott végeztem el a gimnáziumot, majd onnan kerültem a műegyetemre 1956-ban. Szerettem ott lenni, 1950-től 56-ig tartózkodhattam a hatalmas négyszögletes épület falai között. Ott nagyobb őrizetben voltam, mint egy erődben, és biztonságban érezhettem magam. Az volt a mi menedékünk. Emlékszem, hogy amikor beléptem a főlépcsőn, egy-két lépcsőfokot mentem felfelé, és akkor jobbra Arany János, ha balra néztem, ott pedig Kölcsey Ferenc bronz domborműve volt látható. A művükből egy-egy sor, ami idézte az ő szellemüket, teljesítményüket, életüket. Azt az életet, amit a nemzetnek is szántak, mint jó tanácsot elmondhattak: Hass, alkoss, gyarapíts... Ezzel a két géniusszal találkoztunk nap, mint nap. Elolvastuk a két költőórás jó tanácsait, amit egy életre megfogadtunk magunkban. És ha ötévenként a kollégiumi találkozón megjelenek, ott vagyunk, mint egymás testvérei. Számomra legendás IV/A. osztály minden egyes tagja meg tudott kapaszkodni, mindegyikből derék magyar ember lett. Mind egytől egyik derék foglalkozásokat űznek. Senki nem hozott szégyent az iskolára, a kollégiumra, a hazára. (Befejező rész a következő számban.)

<<< Vissza