Meglepetés lesz számodra, hogy nyílt levelet kapsz tőlem. Magam is elcsodálkozom azon, hogy "ez meg, hogy jutott eszembe?" De nem sokáig tartott csodálkozásom. Hamar rátaláltam a megfejtésre. Arra a szívbeli vágyakozásra, hogy kedves olvasóimat is megtiszteljem azzal a szeretettel, mellyel téged köszöntelek 87. születésnapodon, július 25-én. Az meg ugye nem baj, ha sokan megtudják, hogy e jeles ünnepen én két évvel fiatalodtam, ami bizony nagyon rám fér! Eddig ugyanis csak három hónappal voltam fiatalabb, mint te, de mostantól fogva te 88 leszel, én meg még csak 86 múltam. Ez - testvérek közt is - ugye két esztendő? Ez a "kifundált" öröm minden évben megismétlődik, s mindig itt, a messze távolban, hogy kétszeresen jól essék. De, alig hogy papírra vetettem e tréfának készült szavakat, kaptam a már igazán nem tréfás hírt, hogy egy igen kedves heidelbergi asszonyság, Frau Barbara, aki engem és velem együtt sok szentesit nagyon szeretett, meghalt. S milyen meggondolkodtató!? Ő a második azok közül, akik őszintén szerették bennem a magyar papot, s mintha megvárták volna halálukkal, hogy én is jelen legyek, s imádkozzam temetésükön. Ezt bizony én jelnek merem érezni arra, mintha a véletlennek ebben az esetben olyan német szíve lenne, amely szereti a magyarokat. Ezt azért tartom érdemesnek megírni neked és a szentesieknek, mert hitem szerint csak használ minden jó embernek, ha időnként párbeszédbe keveredik a véletlennel. Az új pápa XVI. Benedek, még mint hittudós "nyilatkoztatta" ki egy újságírónak, hogy a kimutathatóan véletlen mögött Isten szerető logikája húzódik meg. Azt viszont e halálesettől eltekintve is meg akartam neked írni, hogy érdekes találkozásom volt egy német pappal, München és Augsburg között a vonaton. Úgy történt, hogy e 40 év körüli lelkipásztor az én lefoglalt helyemre telepedett le, mikor éppen telefonkészüléket keresgéltem a vonaton, mert késés miatt csak később tudtam megérkezni, s nem akartam zavart okozni a rám váró kollégámnak. A helyemet elfoglaló pap bocsánatot ugyan nem kért, de mikor megtudta, mi a gondom, azonnal kisegített a saját mobiltelefonjával. Szolgálatkészségéért szerettem volna őt egy kávéra meghívni, de nem mertem, mert féltem, hogy sértésnek fogja fel, ha azt kínálom fel neki, amit ő is felkínálhatott volna, mint fiatalabb otthon lévő az idősebb utazónak... Ezt meg csak azért látom jónak neked megírni, mert ez az eset is igazolja: mennyivel szebb lenne az élet, ha a jóságok nemcsak elkezdődnének, hanem be is tudnának fejeződni a hibátlanul működő szeretet szintjén. Ezzel be is fejezem írásomat. Kedves Ernő bátyám! Irénkéddel, családoddal és minden téged tisztelő szentesivel együtt szeretettel köszönt: László öcséd

<<< Vissza