<<< Vissza

Mit érlel ez a nyár?

2005. július 8.

 
Itt a július. Éljen a nyár! Lehet pihenőre fogni gyötrő gondjainkat, avagy harsány indulatainkat. S megtalálhatjuk azt a "fát", melynek hűs árnyékában netán madárfüttynek hallhatjuk a minket helyretevő gondolatokat, melyeknek igazsága nem idegesít, hanem megnyugtat bennünket.

Ilyen helyretevő üzenet volt az a köztársaság elnöki kegyelem, melyben szegény Simek Kitti részesült, aki jól ismert módon és indokkal megölte mostoha apját.

Persze a dolgok megszokott rendje szerint ez nem mindenkinek tetszett. Egy újságírónő (Gy.Sz.) például kifogásolta, s a jogrendszerre nézve ártalmasnak találta az elnöki kegyelmet. (Nagyon halkan megjegyzem: nem féltik-e sokan a jogrendet attól a lassúságtól, mely a korrupciók ügyében jellemzi az igazságszolgáltatást? De most nem erről van szó.)

Egy másik újságíró (Ö.T.) elismeri, hogy a kegyelmi döntés tényleg "önkényes"-nek mondható, de nem új találmányt. Élt ugyanis egy nevezetes "zsidó rabbi", aki egy házasságtörésen tetten ért asszonyt részesített kegyelemben - a saját kockázatára - a következő szavakkal: "Menj, és többé ne vétkezzél!" A vádlókat pedig így tette helyükre: "Aki közületek bűn nélkül való, az vesse rá a követ!"

Derék újságírónk arra a "zsidó rabbira" hivatkozva ád igazat a köztársasági elnök eljárásának, akinek Názáreti Jézus a neve. Ő volt az, aki a megbocsátást úgy emelte isteni rangra, hogy vállalta érte a halálos kockázat veszedelmét is. Így vált az igazságosság mellett a kegyelem is a megváltás részévé.

Így aztán ezekben a pártpolitika-mentesebb nyári hónapokban talál el lehetne azon gondolkodnunk, nem volna-e hasznos azt elvárni a politikától, hogy a hála mellé időnként a kegyelmezés lelkét is megpróbálná "üzemeltetni".

Tizenöt évvel a rendszerváltás után nem kellene-e kiselejteznünk az olyan megtorlásra hajló indulatainkat a közös emlékezetből, melyekből már csak kárunk származik?

Persze, az ilyen természetű emlékezet-takarításhoz szükségünk volna nagylelkű magyarokra, akiknek szavára oda tudnak figyelni az egyszerű emberek is, akik még nem adták el lelküket a mesterségesen gyártott elfogultságok piacán. Mivel lehetne őket kiérdemelni? Vagy lesz-e hozzájuk még az egyszer szerencsénk? Azt talán minden felelős magyar megkockáztathatná, hogy gyerekei és unokái jövőjéért József Attila lelkével kezd el gondolkodni, aki utolsó verseinek egyikében nagy hálás szívével "Istent akar alkotni", hogy az teremtsen mennyországot anyja számára, "hogy jó legyen és utána menjek". Attól még tényleg jobbakká is lehetnénk, ha hétezerszeres hallással hétszer is hallanánk lelkiismeretünkben József Attila kérdését: "Mondd, mit érlel annak a sorsa", aki úgy magyar és keresztény, ahogyan mi vagyunk?

Vági László


<<< Vissza