Néhány történettel búcsúzunk, amelyeket Ő és mi - Ő és én tudunk. Mostmár csak mi emlékezünk. Rá és Róla. Szentesen az első jótékonysági gálát a Nevelési Tanácsadó munkatársaiként mi szerveztük. Szentesi vagy Szentesen tanult előadókat hívtunk. És Bubik Istvánt, mert gyönyörű színházi élményeket kaptunk Tőle. Azonnal vállalta, és hogy a sorba is beilleszkedjék - kérte fogadjuk szentesivé. Mert ha nem is idevalósi - haza, Orosházára Szentesen keresztül jár. Jött is - vonattal, átszállással, állomástól gyalogosan. 3/4 7-kor állított be a színházba jellegzetes kalapjában, a hóna alatt a dobjával. És játszott, énekelt, verselt, dobolt fantasztikusan a szentesi gyerekekért. Kocsival vittük vissza, amit csak azért fogadott el, mert vissza már semmilyen vonat nem ment, és mert szavunkat adtuk, hogy egyébként is egészen korán reggel van dolgunk Pesten. Legközelebb már párjával, Rémi Tündével érkezett. Fergetegesek voltak, nagy sikerük volt. És mentek - már akkor a kedves Bogárjával. Dupla sál, sapka, pulóver, vastag csizma-, merthogy fűtés nem volt a kocsiban, kint pedig mínusz 15 fok. Másnap telefonon beszéltünk. Szerencsésen, közel négy óra alatt érkeztek haza Budapestre. Tünde ciklámencsokra kővé fagyott. (Kati, Kati, Tibor, Juli, Kata) A 17-dik születésnapomra azt kértem Anyától, hogy az egész osztályunknak szerezzen jegyet a Nemzeti Színházba, Sütő András Advent a Hargitán című darabjára. Az egyik legszebb születésnapi ajándékom az volt, hogy együtt nézhettem a III. a-val Zetelaki Gábort. Bubik István játszotta. Előtte egyszer, utána még kétszer láttam ebben a darabban. Mesélte, hogy a karácsony előtti előadáson a színészek és a táncosok népviseletben, kezükben gyertyával a színpadról a Hevesi Sándor térig kisérték ki a közönséget (Dóra) Orosházán láttuk a Művelődési Házban. Az első sorban a rokonai ültek: a nagymamája, a nagynénje a férjével és az unokatestvérek. Verset mondott. Észrevette, hogy a Nagymama valamit súg a nagynéninek. A vers végén meg is kérdezte: Mi baj van Nagymama? A lánya felelt helyette: Nem hallotta jól. És akkor elnézést kért a közönségtől, a színpad szélére ment, a nagymamája elé guggolt és hangosan elmondta a versét újra, egyedül csak a Nagymamának. (Kata) Nagyon meg volt fázva. Nálunk volt, a forró cserépkályha előtt ült a padon és együtt teázott velünk. Utána Jóskától pici réztáblát kaptunk, melyet a kályha előtti padra szögelt: "Itt ült Bubik István 1993. február 14-én." Amikor megmutattuk Neki 1994-ben, nagyon jót nevetett. Azután kaptunk egy másik táblát is: ".....és 1994.február 16-án." (M., E., GY., É., É., A., Ö., K., P., M., J., Á.) Egyszer meghívta a családunkat a Koldusoperára. Megilletődötten készítettük a pénztárcánkat a pénztárnál. Nem volt rá szükség. "Önök Bubik művész úr vendégei, kéri, hogyha nem túl fáradtak, akkor előadás után keressék meg az öltözőjében" (F., K., D., A., G.) Többször meglátogattunk. Láttuk a Nemzetiben, a Művészben, a Tháliában, a Keleti Színkörben és az Új Színházban. Busszal mentünk. Egész baráti kör. Mindig szívesen várt bennünket az öltözőjében. Hogy örült a "hazainak": kosárban bödönke méznek, vagy fonott kalácsnak festett tojásokkal, máskor demizson bornak. (M., E., GY., É., É., K., F., J.) Feleségével az Ifjúsági Házban láttuk vendégül. Velük volt Hajnalka, babakocsis kislányuk. Békésen, türelmesen figyelte szüleit a pódium előtt, akik ki-kimosolyogtak a kicsire. (Éva) Amikor hívtuk, jött. Az üzenetrögzítőjén szinte hetente más fogadó szöveg volt. Egyszer Nagy László sorait mondta: "Elköltözni csúnya volna Deszka közé csomagolva Mert mibennünk zeng a lélek Minket illet ez az élet" Garai Ferencné

<<< Vissza