|
November 2. Halottak napja. Megkeresztelőm napja is. A híres, nevezetes
őszirózsás forradalom első napjaiban, mikor szegény keresztanyám nagy
félelmek között lépte át velem a hatvani öreg templom küszöbét, mert két
marcona katona vigyázta a bejáratot.
Hajnali négykor ébredtem. De fél 5-kor már itt ülök az írógép mellett,
mert nyugtalankodnak bennem ezeknek a napoknak történései. Írnom kell
róluk. Arról, hogy sok szép iskolás gyermeket láttam vasárnap, a református
nagytemplomban. Szépen énekeltek, s így tették fel nekem a kérdést: "mivé
fog minket nevelni a kereszténység mai reformációja?" Mint felnőtt
magyarok és keresztények fognak-e életfontosságú eszmék tudatos, bátor
kimondására és megélésére vállalkozni?
Aztán megjártam - hivatásom szolgálatában - a mindig nagyon rendben tartott,
de most különösen nagyon szép, virágpompába öltözött derekegyházi temetőt.
Majdnem minden síron ott a feszület. A sírokat még lehet vele szépen dekorálni.
De a Krisztusnak van-e beleszólása a való életbe? A még élő életbe? Vagy
Ő is csak emlék? Végérvényesen. S miközben lelkem mélyén e kérdések foglalkoztattak,
azonközben többször is énekeltem néhány kedves nővel és férfiúval Pál
apostol szavait: "Ne feledd, hogy Krisztuson nem vett erőt a halál...!
Lám, október 23-án sem vett erőt november 4! Az a rémisztő novemberi nagypéntek.
Csak bekövetkezett 1989! S mert mindez belefért hosszúra nyúlt földi létem
keretei közé - mint tapasztalás - ezért ez a mostani november is sokkal
több bennem, mint "az ősznek bús hervadása".
No persze e hónap azt is üzeni, amit a költő így fogalmaz meg: "Tudjuk,
igen. Az álmok véget érnek." (Thomas Hardy). De az nem biztos, hogy
az álmot az álmatlanság követi: az örök semmibe zuhanás. Inkább ébredés
az, ami véget vet az álmoknak. S lehet, hogy a temetők lakói vannak igazán
ébren. Egy számunkra ismeretlen dimenzióban, túl a tér és idő keretein.
Néhány nappal ezelőtt jártam amaz útszéli feszület közelében, mely a magyartési
út mellett, egy kanyarban álldogál 1939 óta. Sétálgatás közben megláttam
a lehangolóan hervadó-száradó növényzet tövében két szép kék virágot.
Létüket is puszta provokációnak éreztem: tavasznak az őszben. Ezért lefényképeztem.
Így maradtak meg virágnak. Mintha ez a megmaradás lett volna gyarló kis
viráglétük igazi értelme. Jelentéktelenségük üzenetté magasztosult a maguk
természetes rendjének határain túl. Miért ne történhetne ilyesmi velünk
is? Ne utaljuk e kérdést a túlhaladott dolgok s értékek világába! Ne akarjunk
mindenáron semmivé válni! Csak azért, mert ilyesmi is eszünkbe jutott!
Ne tegyük eszmélni-tudásunk legérvényesebb teljesítményévé a semmit. Ezt
úgy kérem, mint egy egyszerű ember. Mint pap, nyugdíjba vonultam. De mint
ember, ezt soha meg nem tehetem.
Vági László
|
