A reformáció a szentek közbenjáró szerepének és tiszteletének eltörlésével az ünnepek számának nagymértékű csökkenését idézte elő. A XIX-XX. század folyamán a reformátusok csak Jézus életének jelentősebb eseményeiről emlékeztek meg. Szinte az egész magyar nyelvterületen igen elterjedt szokás volt a karácsony estéjén tartott kántálás, ami tulajdonképpen egyházi énekek énekléséből állt. A reformátusok körében kiemelkedő tisztelet illette meg nagypénteket, ami szigorú böjti napnak számított. Külön csoportot alkotnak azok az ünnepek, amelyek sem Jézus életével, sem pedig az egykori szenttisztelettel nincsenek kapcsolatban. A reformátusok az aratás utáni hálaadó alkalmat újkenyérnek nevezik, párja az újbor ünnepe. A reformáció emlékünnepének (október 31.) megtartása kiemelkedő esemény a gyülekezetek életében. Az egyéni vallásossághoz szorosan hozzátartozott a rendszeres és hangos bibliaolvasás, valamint a kegyes tartalmú könyvek forgatása. A családi bibliák féltett tárgyként nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A hívek közös, mások előtt való imádkozását az ún. belmissziós mozgalmak helyezték előtérbe. Születés Az emberi élet fordulói között kitüntetett hely illeti meg a gyermek születéséhez kapcsolódó igen sokrétű és gazdag szokásvilágot, ami számos, mára már szinte teljesen elfeledett hiedelemképzetet őrzött meg. Szentesen a tyúkhúslevesből, paprikás húsból és különböző tésztafélékből álló ebédet követően a komaasszony és a bába vitte az újszülöttet a templomba, ahol ünnepi istentisztelet keretében a pap megkeresztelte a kisdedet. A szószékkel szemben foglaltak helyet, a gyermeknek pedig cukorral összekevert kenyérbelet, azaz cucát adtak, hogy sírásával ne zavarja az istentiszteletet. A keresztszülők rendszerint a rokonság köréből kerültek ki. Amíg a katolikusoknál gyakori volt a védőszentre történő keresztelés, addig a reformátusok a XX. század elejéig előnyben részesítették az ószövetségi eredetű neveket. A gyermekágy ideje a szüléstől az avatásig terjedt. A rokonság igyekezett gondját viselni a szülő nőnek, hogy minél egészségesebben tudjon mindennapi munkájához visszatérni. Általános szabálynak számított, hogy a gyermekágyból felkelő asszony első útja a templomba vezetett. A két világháború között a születéshez kapcsolódó szokások jelentős változásokon mentek keresztül. Az édesanya első templomba menetele a kereszteléssel esett egybe, a bába helyett ő maga és a keresztanya vitte az újszülöttet az ünnepi istentiszteletre. "A született kisdednek keresztelése felől, este, vagy jó reggel a bába hírt adván a tiszteletes tanítónak, azután keresztkomákat hív, melyben a szokott rendetlenség valamennyire megjobbíttatott, de most is némelyek felettébb sok komáknak bégyűjtésével okot adnak a pápistáknak ellenünk való rágalmazásra, tapasztaljuk mindazáltal, vagy az idő szűk volta miatt, vagy maguk józan gondolkodásából, elhagyták azt az illetlen keresztségi nagy vendégtartást, hol a mértéktelenség és tobzódás a kegyes és adakozó gazdával néha kedvetlenül láttatta, hogy az ő gazdálkodásának és jóakaratjának bőségével visszaélvén némelyek, a botránkozásra alkalmatosságot szolgáltattak: most már hála Istennek nem a tehetségnek mivoltához, hanem a tisztességnek regulájához szeretik alkalmaztatni a szülék magukat. A keresztelő vizet hozza a bába valamely tiszta edényben az Úr házába, holott a t. tanító ágendáját elvégezvén, a keresztatya tartja a keresztelő medencét vagy tálat, a keresztanya pedig a kisdedet, és így a Szentháromság egy Isten nevében megkereszteltetik a szent gyülekezetnek jelenlétében. Ha pedig egy vagy más ok miatt nem lehetne a kisdedet az istentiszteletnek szokott óráig tartani, megkereszteltetik a tanító házában, csak egy keresztanya jelenlétében is, ha szintén éjszaka kivántatik is." (Részlet a református egyházkrónikából) (folytatjuk) Kovách Péter, Mód László

<<< Vissza