Mi mindenre döbben rá az ember, ha sokáig él, de azért még jó az emlékezete! Ezekben a napokban egy nagyon kellemes és elgondolkodtató rádöbbenés élteti bennem a fáradó lelket. Erről szeretnék beszámolni a kedves olvasóknak. De előbb a szerénykedésnek szabadnapot engedélyezek. Abból indulok ki, hogy szeptember 18-án, szombaton egy Budapest környéki községet, Dunavarsányt várossá avatja a belügyminiszter. Mikor ezt meghallottam, nem akartam elhinni. S most sem értem, hogy az a község, ahol harminc évig nehéz időkben nagyon szerény körülmények között szolgáltam, s ma sem látok rajta semmi városias jelleget, hogy juthatott el idáig. Emlékszem 1943-ban kerültem Taksonyba, mint káplán. Dunavarsány is hozzá tartozott. A plébános azzal fogadott, hogy nekem kell a tanyákra járnom misézni. Dunakisvarsány és a sváb lakosságú Dunanagyvarsány volt akkor az a két tanya, hol szolgálni kezdtem. A háborús események következtében aztán ott is ragadtam. Egy kis szobácska volt a plébániám és a lakásom. Azóta egyházilag és közigazgatásilag önállósodott a két Varsány, s mint Dunavarsány érte el immár a városi rangot. Ismétlem, ma sem értem, hogy ez miként történhetett meg vele? Persze, mint hivő lelkipásztor, hajlok arra a gondolatra, hogy köze van e váratlansághoz egy másik váratlanságnak, ahogyan odakerült XXIII. János pápának a szobra, s ott áll a templom mellett, mint a béke nagy emberének emlékműve: egyenlőre egyetlenként Európában. Arra is boldogan gondolok, hogy a magyar kajak-kenu sport ottléte is sokat jelenthetett. Úgyhogy a három olimpiai aranyérem szépen fogja dekorálni a várossá-avatás ceremóniáját. Mikor megkaptam a hivatalos meghívót erre az ünnepségre, tényleg úgy örültem neki, mint egy gyerek örül a karácsonyfának. Szinte éjjel-nappal ez a váratlan öröm foglalkoztatja képzeletemet és emlékezetemet is. Így aztán az a "felfedezés" növeli még nagyobbá meglepetésemet, hogy ennek a mostani várossá-válásnak - véletlenül - prófétája lettem 1956 novemberében. Akkor, mikor a község egész lakossága mélységes gyászban és félelemben temette vértanú fiát, Martonyi Károlyt. Azon a szomorú ünnepen Petőfi Sándor Apostol című költeményével kezdtem gyászbeszédemet: "Sötét a város, ráfeküdt az éj, / Más tájakon kalandoz a hold, / S a csillagok behunyták / Arany szemeiket..." Igen, akkor Dunavarsány valóban a sötét éjszaka városa volt. Mindenki erre gondolt. Most meg arra gondolok, s erről merek vallomást is tenni itt, Szentesen is, hogy a történelemnek - minden látszat ellenére - van gazdája, s e gazda időnként ad is jelzést magáról, nehogy túlságosan beleéljük magunkat abba, hogy ő nem számít. Azzal meg ugye szabad eldicsekednem, hogy Dunavarsánynak is díszpolgára vagyok. Ezekben a napokban nem tudok álszerénykedni. Vági László

<<< Vissza