|
Megint késik. Mármint a vonat. Öt perc. Tíz perc. Tizenöt perc. Izzadságcseppekben
úszó, pénteki gyülekező tömeg. Káromkodások jobbról és balról. Várakozás.
Harmincöt fok, árnyékban.
Nem hiszek a szememnek! Érkezik. Lassan, hogy minél tovább játsszon az
idegeimmel. Tudja, hogy őt várom negyed órája. Jön felém halálos nyugalommal,
zakatol, kattog, fékez és megáll.
Felszállok. Az üléshez tapadva majd olvasgatok hazáig - gondolom magamban.
- Leülhetek? - kérdezi egy piros inges nő lángossal a kezében.
- Persze, nyugodtan - felelem.
- Hát, én nem tudom, hogy lehet ennyire meleg már napok óta. Az ember
akárhol van, csak izzad és izzad - mondja felháborodva.
Ennyit az olvasásról.
- Egyébként meddig utazol? Én csak két megállót megyek.
Két megálló éppen elég egy harmincas nő élettörténetéhez, amit - számára
természetes módon - részletekbe menően ecsetelni kezd nekem. Elvált, egy
gyerek, hatéves, lány, ő neveli. A férje csalta, ezért mentek szét. Ő
megint elkezdett diszkóba járni. Húszéves fiúkkal.
- Az egyik fizeti a belépőt, a másik italt vesz. A pezsgőt nagyon szeretem!
Aztán ha vége a bulinak, valamelyik mindig megvár a sarkon, és együtt
megyünk haza. A folytatást biztos tudod. De nem alhat ám nálam! Szépen
haza egy hajnalban. Így működik. Hát nem ez az élet? Mikor éljen az ember,
ha nem fiatalkorában? Na, én megérkeztem. További jó utat! Szia!
Az állomáson két fiú várja. Húsz év körüliek. Próbálom kitalálni, melyik
fizeti majd a belépőt, és vajon melyik fogja várni a sarkon, hogy hazavigye
a kislánya mellé.
De hát nem ez az élet?
M. A.
|
