Nem íróasztal mellet ülve írom ezt a levelet, kedves olvasóim! Itt ülök egy 17 évesen meghalt fiatalember sírjánál egy padon, két gyönyörű díszfa árnyékában. Ha élne ez a fiú, Helmut Josef Riess, most 76 éves lenne. De egy légitámadás elvitte őt 1945-ben. Ez jutott neki. Nekem meg az, hogy 86 évesen az ő szerény, muskátlis sírja mellett gondolkodhatom el azon, hogy milyen a sors, s milyen a gondviselés, melyről oly könnyű nagy, ünnepélyes szavakkal szólni, mikor az embernek jól megy a sora. Most is ezt teszem. S nem először írok is erről a kedves szentesieknek, kik talán már nagyon is tudják, hogy ez a sír nekem eusserthali zarándokhelyem. Hely, ahol Krisztus papjának is be kell látnia, hogy vannak megválaszolhatatlan kérdések. Viszont nem szabad nem végiggondolni azokat a történelmileg bebizonyított tényeket, melyek nagyon is az ok és okozat útvonalán következtek egymásra, s hoztak létre ezt az 59 éve itt szerénykedő sírt is. A sok millió értelmetlen halált csak az nem tudja visszavezetni 1933-ra, aki nem akarja. Aki nem akarja sajátos érzelmi világát leterhelni azzal a ténnyel, hogy Hitler Adolfot egy tehetséges nép jogszerű többségi akarattal ültette a saját, és Európa, és a világ nyakára. Ő aztán hamar be is mutatta, hogy milyen az, amikor a hatalom a jog fölé kerekedik, s nem a jog legitimálja a hatalmat, hanem a hatalom a jogot. Hogy ez így megtörténhetett, "itt van róla nyugta", hogy egy székely sírfelirat záró szavait használjam. Arról azonban nincs nyugta, hogy ami a huszadik század közepén megtörtént, az nem ismételheti meg önmagát a huszonegyedikben. Bizony ezt megteheti! Főleg ott, ahol a technika bűvöletében élő nemzedék memóriája végzetesen legyengült, a nem éppen tiszta lelkiismeretű idős társadalmi rétegek, pedig elmulasztják a fiatalokat arra a tragédiára figyelmeztetni, melynek legalább az érzelmek szintjen sokan voltunk cinkostársai. Ezért én most ezt a sírt jelképes katedrának érzem, ahonnan nem szerénytelenség akár prófétainak hangzó figyelmeztetést intézni, s lefordítani magyarra Thomas Mann 1933-as keletű kiáltását: "Európa, vigyázz!" Ám Európa nem vigyázott. Ezért kell magyarra is lefordítani az ő szavát: "Magyarország, vigyázz!" Hogy aztán a magyar nép fog-e vigyázni, hogy a magyar egyházak és az értelmiség fogja-e ebben a népet segíteni, azt nem tudom. Jósolni nem tudok. Csak öreg szívemmel aggódni. Aggódni és mégis reménykedni. Mert, mi mást tehetek? S, hogy a reménységem meg ne csalatkozzék, ezért szép halkan elénekelem az ősi magyar népéneket: "Boldogasszony, Anyánk! ...Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!" Mert nem szabad megtörténnie annak, hogy egy népet, melyet véres századok nem tudtak felemészteni, most abba rokkanjon bele, hogy megtépett emlékezetének átka alatt igen fontos dolgok nem jutnak eszébe. A kommunizmus rengeteg kárt tett bennünk, de nem azért takarodott ki az országból, hogy korábbi bűnös évtizedek ördögei üljenek újra a nyakára csak azért, mert a nép emlékezete álomba szenderült. Nem azért irigylem a németeket, mert gazdagok, hanem azért, mert vezetőik mindent megtesznek, hogy a feledékenység ellen megóvják az embereket. Szép további nyarat és kellemes olimpiai izgalmakat kívánok minden kedves olvasónak! Vági László

<<< Vissza