Turai József kalandos életútja során szinte bejárta az országot. 1954-ben szerezte meg tanítói oklevelét a Szegedi Állami Tanítóképzőben, és 1979-ig, amíg nem került a számára oly kedves Szentes-Magyartési Általános Iskolába, addig az ország legkülönbözőbb pontján tanította a gyermekeket. Az Eötvös József Főiskola Pedagógiai Fakultása nemrégiben arany díszoklevelet adományozott a tanítónak, aki pályaválasztásáról, életének állomásairól, a színjátszásról és a zene örök szeretetéről mesélt. - Hogyan került a tanítóképzőbe? - 1948-ban kerültem a Szegedi Zenekonzervatóriumba. Volt egy kedves tanárom, Szíjas János, aki a szolfézst oktatta. Ő volt az, aki úgymond "rákapatott" bennünket a társakkal való foglalkozásra. Ingyenesen tanítottuk a többieket, és ott éreztem rá annak az ízére, mit jelent tanítani, és másokat segíteni. Szíjas János ráadásul a Szegedi Állami Tanítóképzőnek oszlopos tagja volt, és amikor elértem a pályaválasztás időszakát, akkor javasolta, hogy menjek a tanítóképzőbe. Így kerültem oda. - Ezután szinte bejárta az országot. Mi volt az első állomás? - Az iskola elvégzése után, 1953-ban kerültem gyakorlóként Mezőberénybe és 1954-ben tettem képesítő vizsgát. Egy évig még ott tanítottam, de utána behívtak katonának két évre. Ezután kerültem Balástyára, majd Csengelére. Érdekes időszaka volt ez az életemnek, mert a falusi színjátszás szépségeivel itt ismerkedtem meg. 1-4. összevont osztályt tanítottam. Délutánonként foglalkoztunk a színjátszással. 1959-ben összeházasodtunk a párommal, és Felsőbordányba már ketten mentünk tanítani. A feleségem 1-4. osztályig, én 5-8. osztályig tanítottam. Ott született meg a két lányunk, Mariann és Ildikó. A kicsik gyakran betegeskedtek. Nagyon nehéz volt bejutni tanyáról a faluba orvoshoz, főként a tavaszi esőzések idején. Eleinte lovas kocsival jártunk, majd oldalkocsis motorral. 1965-ben úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk bekerülni faluba, hogy legalább villany legyen. Csongrád megyében ez nem sikerült, így kerültünk el Dunántúlra, Kétyre. Ott hét évet, mint igazgató töltöttem el. Ez nagyon szép időszak volt. Addig voltunk ott, amíg az iskolát össze nem vonták a szomszéd település iskolájával, mert kevés volt a gyerek. Maradhattunk volna, de mi inkább eljöttünk. Mórágyra kerültünk, majd onnan jöttünk haza Szentes-Magyartésre. - Milyen érzés volt hazajönni ennyi távol töltött év után? - Nagyon jó. Ez a hely nekem az őseredeti állapotot jelentette, itt a Kurca, a Körös, a Tisza. A magyartési Móra Ferenc Klubkönyvtár vezetője voltam majdnem húsz évig. Ennek az volt a szerepe, hogy kultúrát közvetítsen a kis település lakóinak. Kiállításokat is szerveztünk, minden évben volt egy-egy tárlat, ahol megismerkedtünk a szentesi festők egy részével. Nagyon sok TIT -előadás volt Magyartésen, helyi előadók is megfordultak nálunk. Itt is ketten tanítottunk a feleségemmel, aztán a felső tagozat megszűnt, elkörzetesítették az iskolát a kevés gyereklétszám miatt, maradt az alsó tagozat. A feleségem közben nyugdíjba ment, és én az alsósokhoz kerültem, pedig mindig felsőben tanítottam. - Itt is színjátszó csoportot vezetett. - Igen, rendszeresen felléptünk kulturális seregszemléken, iskolai és társadalmi ünnepségeken. Karácsonykor minden gyerek szerepelt, mindenkinek volt kisebb-nagyobb szerepe. Itt megtanulták, hogyan mozogjanak a színpadon, egyáltalán hogyan szólaljanak meg, hogyan mondjanak el szépen egy verset. Nem muszáj szavalni, hanem meg kell érteni, és amit megértett belőle a gyermek, azt kell továbbadnia a hallgatóknak. - Milyen volt a gyerekekkel dolgozni? - Csodálatos volt összehozni például egy mesejátékot. Az volt a cél, hogy ne csak írni és olvasni tanuljanak meg, hanem egy kicsit többet kapjanak, például hangszereken játsszanak. Én csellóztam. Próbáltam feléleszteni a gyerekekben a zene és a hangszerek iránti vonzalmat. Megtanítottam őket furulyán játszani, és amikor olyan szintre értek, hogy a kottát már ismerték, akkor néhány tehetségesebb gyermeket beirányítottam a zenedébe. Nagyon szívesen fogadták őket. A zene sokszor előkerült az ünnepeken is, mindig készültünk valamilyen darabbal a négy-öttagú furulyazenekarral, ehhez jöttek a különféle zajkeltő hangszerek: a köcsögdudától kezdve a dorongig. A végén a citera is előkerült. A zene csodálatos élményt tud nyújtani, és a gyerekek megérezték ezt. M. A.

<<< Vissza