<<< Vissza

A feszület ereje

2004. július 23.

 

Utóbbi időkben azt vettem észre magamon, hogy ha nagy nehezen sétálásra szánom el magam, a Magyartés felé vezető úton indulok el Skodámmal, hogy aztán megálljak egy útszéli feszületnél: járkáljak egyet, nézelődjek, és lássak erdőt, elnyúló pusztaságot, s közben elgondolkodjam.

A magas feszületen olvasható egy szám: 1939. Talán ennek a számnak van rám vonzása? Lehet. Mert az az 1939 történelmet jelent. Meghatározó fordulatot a magam életében is, meg hazánk sorsában is.

Hatvanöt évvel ezelőtt, húsvétkor nagy betegség tört rám. Féltem is, hogy vége lesz röpke 21 évesen az életemnek. De meggyógyultam, és Kárpátalján a két Tisza összefolyásánál, Rahó községben szedtem össze magam. Ott érintett meg a háború közelségének szele. Lengyel katonatisztek mondták, hogy a németek le fogják őket támadni, de nem hagyják magukat! Bátraknak tűntek, s naivaknak bizonyultak. Pedig de jól esett elhinni nekik, hogy Dávidok lesznek a Góliátokkal szemben!

Aztán láttam naponta feketeruhás, széles kalapú, pajeszos zsidó fiatalokat a maguk módján közösen imádkozni. A réten, tűző nap alatt. Furcsák voltak, idegenül hatott rám, a katolikus teológusra, vallásosságuk sajátos formája. Most, hogy visszagondolok reájuk az útszéli kereszt tövében, biztosnak érzem, hogy akkor - talán tudtukon kívül - a közelgő tűzhalálra készítették fel magukat. Így aztán a kereszten függő Krisztus-test felől szinte hallom a kiáltást: "Eli, Eli, lamma szabbaktani!?" "Istenem, miért hagytál el engem?!" S nem tudom megállni, hogy a 65 évvel ezelőtti érthetetlen, s hangos hajladozásukat visszamenőleg ne tiszteljem.

Nem sokkal később, augusztusban Hitler és Sztalin jóbarátok lettek Lengyelország kettéosztására készülvén. A pápa pedig hiába mondta a rádión keresztül könyörgését a béke érdekében; szeptember elsején kitört a világháború. Mi pedig, magyarok? Elég, ha arra emlékezem vissza, hogy egy katonaiskolás fiatalember bevallása szerint, nekik nem volt szabad a szovjetek által megtámadott rokon finn népet hősies harcáért dicsőíteni, mert egymással szövetkezett diktátorok uralmának idején tilos minden hősiesség! Örüljünk, amíg lehet, a visszakapott területeknek, s szurkoljunk Hitlernek, kinek az a dolga, hogy a keresztény Európát úgy védje a bolsevizmustól, hogy egyelőre megbékél vele egy keresztény ország romhalmazán.

Ezt juttatta eszembe az útszéli feszületen a felírás: "Isten dicsőségére. 1939." S miért tartom ezt elmondandónak? Azért, mert nem akarok azok közé tartozni, akik vétkesen elhallgatják a múlt fontos eseményeit, nehogy megtudják a fiatalok, miféle fának lettek ők a gyümölcsei. Mert minden, ami megtörtént, az gyümölcsöt érlelő fa. Ettől a végzetszerűségtől megszabadítani gyermekeinket csak úgy lehet, hogy mindent elmondunk nekik. Hogy működésbe léphessen a történelem Urának könyörülete. Ezért fogok ezentúl még többet eljárni a Magyartés felé vezető úton ama kanyarulathoz, ahol áll a feszület és rajta a szám: 1939. Hátha érdemes ott imádkoznom?!

Vági László


<<< Vissza