<<< Vissza

A magyar himnusz sorsa

2004. július 9.

 
Vasárnap délután van. Éppen "elimádkoztam" a magyar himnuszt. Eleitől a végéig. Mert úgy éreztem, hogy e készülő írásom előtt ezt kell tennem. Ugyanis a magyar himnusz sorsáról akarok szólni. Igen, a sorsáról! A jó és a rossz sorsáról. Van rá okom.

Eszembe jutnak az átkos évtizedek szilveszter éjszakái. Pontosan éjfélkor újra meg újra felcsendültek a magyar Himnusz imádságos dallamai. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy ennek az "Isten áldd meg a magyart..."-nak hatalma van. Kiiktathatatlan. A magyar nép ateistáinak is Isten nevével kell kezdeniük az újesztendőt.

Mikor meg 1991-ben, itt jártak Szentesen egy heidelbergi kórus tagjai, s a búcsúi szentmise végén meghallgatták a magyar Himnuszt és a szózatot, nem tudtak hová lenni attól, hogy ezekből fenség, áhítat és reménység áradt. Beszélnem kellett nekik róluk.

Az 1991-es moszkvai puccs idején pedig - éppen Szent István napján - Heidelberg egy ősi templomában hallhatták néhány magyar ajkáról a magyar himnuszt. És sírtak. Érezték, hogy ebben a himnuszban benne van egy veszélyeztetett kis népnek minden riadalma: mi lesz vele, ha visszatér a sztálinizmus?

Hosszú lelkipásztori gyakorlatom során minden esküvőn elénekeltettem a magyar himnuszt, mert "minden készülő magyar családban a haza sorsa formálódik". Ezekből az esküvői himnusz-éneklésekből aztán azt is meg lehetett állapítanom, hogy az adott násznépnek a szívében mennyi a hit és a hazaszeretet? Meggyőződésemmé vált, hogy a himnusz kitűnő hőmérő is annak felismerésére, hogy ilyen egy gyülekezet közérzete.

Sajnos azonban a himnusz méltóságával, s helyes értelemben vett szentségével vissza is lehet élni. Erről egyre több baljós benyomást kellett az utóbbi időkben szereznem. A múlt héten azt kellett látnom, hogy egy bírósági végzés kimondása után fehér hajú magyar nők és férfiak a himnuszt arra használták, hogy egy rágalmazásban elmarasztalt embert ezzel ünnepeljenek. Így lett aztán ajkukon a magyar himnusz ha nem is rágalom-ária, de valami olyasmi. Mintha az átkos idők magyarjai jobban tudták volna, hogy mire való a nemzeti imádság, mint azok, akik úgy bánnak, mint részeg ember bánik a kocsmában a nem éppen szalonképes szövegű nótákkal.

Igen! A magyar himnusznak sorsa van. De mikor e szavakat leírom, megjelenik emlékezetem képernyőjén egy kedves kis cserkészleány alakja. Hatalmas karimájú cserkészkalap a fején. Kis kezét cserkész-köszöntéssé formálja, s teli szájjal énekli: "Isten áldd meg a magyart...!" Ha van Isten, akkor ő csak ezt fogadhatja el a magyarok imádságának.

S talán meg is hallgatja, bár ő sem hiszi el a kiscserkésznek, hogy "megbűnhődte már e nép a múltat s jövedőt." Nem hiszi, de megbocsátja. A tiszta szívű magyar gyerekekért.

Vági László


<<< Vissza