 Képünkön:
Joan Pinar a Berekháton feltárt gepida sisakot tanulmányozza
Kicsiny hazánk lakossága az év első felében az Európai Unióhoz történő
csatlakozás lázában égett. A felhevült hangulat napjainkra elcsitult,
és a nyaralási időszakkal együtt is a munkás hétköznapok következnek.
Az immáron egyesült Európa polgárai keresik helyüket a világban, fürkészik
jövőjüket, néhányan a múltjukat is.
Egy ilyen, kutató szellemmel megáldott, fiatal régész érkezett hozzánk
az öreg kontinens délnyugati csücskéből, Spanyolországból. Joan Pinar
a barcelonai egyetem oktatója, aki az 5-6. századi germán nyelvű népek
hagyatékát vizsgálja és tanítja hallgatóinak. Először járt Magyarországon
egy mindössze egyhetes tanulmányút keretében. Budapesten a patinás Magyar
Nemzeti Múzeum leletanyagával ismerkedett, a többi magyarországi múzeum
közül egyedül a mienknek a szemrevételezésére futotta szűkre szabott idejéből.
A fővárosban azonban ő is, az átlag látogatókhoz hasonlóan, csak az állandó
kiállítás vitrinjeinek üveglapján keresztül köthetett ismeretséget azokkal
a leletekkel, amelyek őt ide vonzották. Az ifjú, hispániai archeológus
a Széchenyi ligetbeli épületben foghatott kézbe először az életében olyan,
a Kárpát-medencében előkerült, másfélezer éves ékszereket, amelyek a kutatásának
elsődleges tárgyát képezik: díszes, aranyozott ezüst fibulákat, azaz ruhakapcsoló
tűket, ugyancsak ezüstből vagy bronzból készült övcsatokat.
Joan Pinar természetesen jól ismerte Csallány Dezsőnek, a múzeumalapító
Csallány Gábor fiának azt a vaskos, német nyelvű munkáját, amely 1961-ben
jelent meg nyomtatásban. Az akkori technikának megfelelően, fekete-fehér
fényképeken, rajzokon tárta a szakemberek elé annak a gepida nevű népnek
a hagyatékát, amely ezerötszáz évvel ezelőtt a mai Alföld és Erdély területét
birtokolta, s amelynek egyik központja a mai Szentes környékén volt. Kevesen
tudják, hogy ebben az időben az ugyancsak germán nyelvet beszélő gótok
alapítottak államot az Ibériai-félszigeten. A két nép gyökerei közösek.
Mind a két nép a Balti-tenger partvidékéről származik. Mindegyikük sorsát
erősen befolyásolta az Ázsiából jött hunok inváziója, de különböző módon.
Míg a nyugati gótok egészen a Pireneusokon túlra menekültek, a gepidák
behódoltak a hunoknak. Attila király uralma alatt olyan komoly hatalmi
tényezővé váltak, hogy annak halála után éppen ők álltak az élére annak
küzdelemnek, amely ezt a nomád népet elsöpörte a történelem színpadáról.
A közös eredet miatt tehát egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hogy Európának
két, egymástól több ezer kilométer távolságra levő pontján sok tekintetben
hasonló tárgyak, jelenségek kerültek felszínre. Vendégünk megfigyelése
szerint az ékszereken ugyanazok a díszítő minták láthatók itt is, ott
is. Ehhez azonban kellett a személyes tapasztalat. Olyan rokon motívumokat
is észre tudott így venni, amelyek a régi publikáció fényképein nem rajzolódnak
ki. Ezek a párhuzamok közös szellemi háttérrel magyarázhatók. Akkor, a
nagy népvándorlás idején a háborúk miatt voltak kénytelenek nagy embertömegek
megmozdulni és távoli vidéken új hazát keresni. Most, a békében egységesülő
földrészünkön az ismeretszerzés vágya, olykor kényszere tűnik a legfőbb
hajtóerőnek. A világ legtermészetesebb dolgának kell tehát tartanunk,
hogy egy spanyolországi egyetem munkatársa ösztöndíj révén Magyarországra
jön. Teszi ezt abban a biztos tudatban, hogy hasznos információkkal tér
majd haza. Az idő rövidsége miatt nem volt alkalom arra, hogy a magyar
történelemből idézhessek neki hasonló esetet, mint amilyen a gótoké-gepidáké
volt. Gondolok itt arra, amikor a tatárjárás előestéjén Julianus barát
Európa keleti peremén rábukkant a Magna Hungariában maradt magyarokra,
és több száz éves különélés után is szót tudott érteni velük. Ami elmaradt
most, azt nemcsak levélváltással tudjuk majd pótolni. A katalán régészet
képviselője búcsúzáskor úgy nyilatkozott, hogy jönni fog még hozzánk más
alkalommal is. Most csak az előkelő gepida réteg viseletének mutatós darabjait
ismerhette meg. A köznép hagyatékának a szó szoros értelmében kézzelfogható
vizsgálatára is szeretne azonban valamikor sort keríteni.
Mivel a két régi germán nép nyelve kihalt, az ifjú régész kollégával spanyolul,
illetve magyarul köszöntünk el egymástól. Hasta la vista! Viszontlátásra!
Dr. Szabó János József
|
