Mikor e kedd reggel, június elsején hozzákezdek az íráshoz, megvallom, nemcsak az írhatnék dolgozik bennem, hanem valami lámpaláz-féle is. Nagyon szeretnék lényeges gondolatokkal használni a kedves olvasónak. De van-e még hozzá szellemi munícióm? Ez a soron következő írás azért mégis megszületik, mert lámpalázam ellenére felülkerekedik bennem az a remény, hogy azért hála Istennek, még mindig vannak, akik figyelnek rám. Főleg olyankor, mikor történik valami, mikor egy nép újra bizonyítványt állíthat ki magáról. Ilyenkor még egy vénember halk szavára is szükség lehet. A vénember halk szava pedig azt könyörgi a kedves olvasóktól: vigyázzunk együtt arra, nehogy valamiféle rövidzárlat következzék be június 13-án! Olyan rövidzárlat, mikor a tőlünk elvárt szellemi civilizáció és felvállalt demokratikus fegyelem nem azt teszi, ami a dolga. Mikor a történelmi pillanat azt várja tőlünk, hogy a lehető legjobb magyarokat küldjük követnek az Európai Unió parlamentjébe, nehogy véletlenül az legyen a gondunk, hogy a hatalmon lévők, avagy a hatalomra pályázók felett akarjunk dühös elszántsággal ítéletet mondani! Az nem baj, ha a belső hatalmi harcokat négyévenként nagy szenvedélyek mozgósításával akarjuk megvívni. De olyasmiről még nem hallottam, hogy egy labdarúgó-mérkőzés közepén, a félidőben akarják a drukkerek kimondani, hogy ki győzött és ki vesztett. Ehhez hasonló ostobaságot nem volna szabad elkövetni! Sőt! Ennek még a gondolatáról is érdemes megborzadni! Mert az elemi józanság azt írja elő, hogy a feltett kérdésre kell feleletet adni, nem pedig a nem feltettre. Az európai közvélemény, Európa és Magyarország közös érdeke azt kívánja tőlünk, hogy a legodavalóbb embereket küldjük oda, ahol súlyos döntések meghozatala történik. Hogy aztán kik a legtehetségesebbek és legtisztességesebbek, azt nem a pártok közé ásott egyre mélyebb árkok mondják meg, hanem a józan megkülönböztetni tudás. Az persze nagyon igaz, hogy a megkülönböztetni tudás valóban nem isteni ajándék, melyet alig lehet megérdemelni, de azért mégis próbálni kell kieszközölni magunknak. Mivel? Egyszerű tisztességgel! Meg aztán egyszerű hazafiúi önérzettel! Olyan magyar öntudattal, melyet nem emészthet fel semmiféle páros elfogultság. Mert az az egyszerű igazság, hogy ember - és magyarnak született ember - vagyok, s csak másodlagosan lettem ilyen-olyan pártpolitikai érdekeknek elkötelezettje. Ezért - s ezt már lámpaláz nélkül kell ajánlanom - : első európai választásunk, - 2004. június 13- reggelén ébredjünk mindnyájan azzal az imával, mely Petőfi szívében termett: "Tied vagyok, tied hazám - E szív, e lélek; - Kit szeretnék, ha tégedet - Nem szeretnélek?" Mert most csak így szabad "új fényt esdeni hazánk szent életére"! Vági László

<<< Vissza